Visegrád, 2016.04.09. Rajt: 12:30. BIB szám: 3231. Csapat: WodWar Team.
Amikor február elején beneveztem a versenyre úgy gondoltam, hogy ezzel a sprinttel zárom le az elmúlt közel 1 év TRX és Crossfit pályafutását,ez lesz a búcsúajándékom magamnak, a koronája annak a hihetetlen időszaknak, ami akkor kezdődött ,amikor bizonytalanul és megilletődve megvettem életem első TRX bérletét. "Hosszú utat jártam be azóta, sok jó embert megismertem és rengeteg élménnyel gazdagodtam, de ideje egy új fejezetet nyitni az életemben. "
Azon a március 14.-i hajnalon, amikor kimásztam az autóból vizesen ,sárosan és (gin tonictól) ittasan valóban egy új fejezet kezdődött az életemben. Abban a hideg és sáros nádasban nem csak egy autó tört össze aznap reggel. Álmok, tervek, jogosítvány, büntetlen előélet, és az önmagamról alkotott pozitív képek szintén áldozatául estek felelőtlen döntésemnek . Akkor még nem is sejtettem, hogy nem is oly soká örömmel fogok fizetni azért, hogy vizes árkokból mászhassak ki sárosan és (örömtől) ittasan... " Felborult egy személygépkocsi hétfő hajnalban Nyíregyháza és Nagykálló között. A nyíregyházi hivatásos tűzoltók a gépkocsit áramtalanították, a vezetőt könnyű sérülésekkel kórházba szállították. "
Attól a naptól kezdve nyugalmam a gondolataimtól csak akkor volt, ha edzettem vagy aludtam. A sport volt az egyetlen, ami átengedett pár aprócska fénysugarat az aggodalom és bűnbánás komor felhői között. Mivel tudtam, hogy legjobb esetben is egy komolyabb pénzbüntetésre számíthatok vissza akartam mondani a nevezésem, hogy ezzel is spóroljak. Nem érdekelt a spartan a legkevésbé sem. A legjobb barátom, Jani volt az, aki biztatott, hogy igenis menjek el Visegrádra, mert jól fogom érezni magam. Az ő szavai győztek meg, emiatt nem mondtam vissza végül a nevezésem. Bár továbbra sem érdekelt a spartan a legkevésbé sem. A versenycipőm is csak előtte egy nappal vettem meg...
Ilyen előzmények mellet vágtam bele életem első versenyének Visegrádon, 2016.04.09.-én Rajt: 12:30. BIB szám: 3231. Csapat: WodWar Team.
A rajt előtt bennem volt persze az első bálozók természetes félelme, mert nem tudtam, hogy mire számíthatok, de amiatt nem aggódtam egy percig sem, hogy megsérülhetek a pályán, vagy, hogy nem tudom teljesíteni a távot. "3 héttel ezelőtt túléltem egy olyan balesetet, amiben könnyen meg is halhattam volna, elég volt a faszságokból , most már a sikernek kell következnie."-gondoltam magamban mielőtt eldobták volna a füstbombákat és elindult volna a tömeg. Elrajtoltunk. Sorba jöttek az akadályok, palánkok, hálók, szögesdrót, dárda, hegyi futás és én a baleset óta először teljesen képes voltam a jelenben lenni és csak élvezni azt, amit csinálok. Sárosan, vizesen, ( örömtől) ittasan. 1 óra 58 percig nem egy bűnelkövető voltam, aki az ítéletére vár, hanem egy versenyző, aki képes küzdeni és túljutni a rá váró akadályokon. 1 óra 58 percig igazán férfinak éreztem magam. Sárosan, vizesen, (örömtől) ittasan. 
Az eddigi versenyeimen azt tapasztaltam, hogy minden alkalommal van egy gondolatban kiválasztott mumus akadály, amit fogalmad sincs hogyan fogsz megcsinálni. Félsz tőle és rettegsz a pillanattól, amikor szemben találod vele magad a pályán. Visegrádon egy ilyen akadály volt nekem a 3 méteres palánk. amin át kellett mászni. Mikor mentálisan hangolódtam a versenyre és videókat néztem az akadályokról egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy segítség nélkül megcsináljam. Ez volt az én lélektani határom. A verseny szépen haladt a maga útján, minden gond nélkül haladtunk előre és szépen lassan megnyugodtam, hogy nem érdemtelenül vagyok itt, amikor szemben találtam magam az én vízválasztómmal. Olyan pökhendin tornyosult elém, szinte kérkedett a nagyságával. " Most mutasd meg mit tudsz!" szólt hozzám várakozóan és kissé lekezelően. Megálltam tőle pár méterre és vártam, hogy elfogyjon előlem a tömeg és elég lendületet tudjak venni, hogy felugorjak rá. " Na mi lesz?"- szólt rám csodálkozva. " "A csapattársaid már rég túljutottak rajtam"-gúnyolódott velem. Vettem egy mély levegőt és elindultam felé. Ez a lélektani határ! Pár másodperc volt az egész. Vettem egy nagy lendületet, felugrottam és belekapaszkodtam a tetejébe. Sosem gyakoroltam a mozdulatsort, de olyan ösztönös csináltam a feladatot, mintha csak erre születtem volna. Felkönyököltem rá, az egyik lábam átlendítettem rajta, majd a másikat is és szép lassan leereszkedtem a túloldalon. " Ez igen! Jól csináltad!"- szólt utánam elismerően. " "Ez volt a lélektani határ! Innentől nincs más dolgod, mint élvezni, amit csinálsz!"-kiáltott még utoljára utánam mikor már az egyensúly pallón is túljutottam és elárasztott egy olyan könnyed és mámoros magabiztosság, amiben egyszerűen képtelen voltam hibázni. Mintha szuper erőm lett volna. Amikor a kezembe vettem a dárdát életemben először tudtam, hogy el fogom találni a bálát. Nem volt előtte semmi pozitív mantrázás, egyszerűen éreztem, hogy ez fog történni, nincs más forgatókönyv a sikeren kívül. Az érzést leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor kihúzod a kedvenc tételed egy nehéz vizsgán és pontosan tudod, hogy életed feleltét fogod produkálni, vagy amikor egy randin megfogod egy lány kezét, ő rád mosolyog és te tudod már csak pillanatok választanak el titeket az első csóktól... Ebben a tudatállapotban az sem jelent problémát, amikor a végén elrontod a multibart és még utoljára be kell állnod a büntetőzónába mielőtt átugornád a tüzet és beteljesítenéd a sorsod, mert már minden mozdulat öröm és az sem baj, hogy feszül a combod és fáj a vállad az utolsó burpeeknél, mert már átlépted a lélektani határt, megfogtad a dicsőség kezét és már csak arra vár, hogy megcsókold őt. Így is történt. Átugrottuk a tüzet. Sárosan, vizesen, az örömtől ittasan...
Epilógus
Egy év telt el a visegrádi sprint óta.Élmények szempontjából nem ez volt a legemlékezetesebb versenyem, mégis fontos állomás volt az életemben, mert a balesetem óta itt éreztem először igazán jól magam, itt voltam először igazán büszke és itt tudtam először nem egy bűnelkövetőként, hanem egy jó emberként tekinteni magamra. Az ott kapott sikerélmények hetekre feltöltöttek energiával, amire nagy szükségem volt azokban a vészterhes időkben. Emlékszem a versenyt követő napokra, amikor szinte lebegtem az elégedettségtől és büszkeségtől. Fantasztikus volt az a könnyedség!Ezek az érzések azonban egy idő után elmúltak és én vágytam arra, hogy újra és újra átélhessem őket. Valószínűleg ez (is) motivált abban, hogy utána más versenyeken is elinduljak. Így lettem később wine runner, éjszakai és virtuál futó,(fél)maratonista és végül trifectás. Sok mindent köszönhetek az első utamnak a trifectához. Adott egy újfajta identitást, megismertem egy nagyszerű közösséget , a segítségével sok olyan helyre eljutottam, ahová nem biztos, hogy amúgy elmentem volna, új barátokat és (siker)élményeket kaptam tőle és halványította az emlékeit annak a szörnyű márciusi hajnalnak. A hegyek és az akadályok új oldalamról mutattak be saját magamnak és rátereltek arra az ösvényre, ami nemcsak a trifectához, hanem egy mélyebb önismerethez is elvezethet. A régi életem romjain egy új korszak sarjai kezdtek növekedni. Versenyző született!
