A Kinizsivel kapcsolatban nagyon sok mindenről tudnék írni. Arról, hogy miért vágtam bele, hogyan készültem a túrára (fizikailag és lelkileg), hogy nézett ki a felszerelésem, miket vittem magammal frissítésként, stb. Minden számomra fontos dologról írni fogok a következő részekben, de most a legfrissebbről és legtöbbet adóról szeretnék mesélni Nektek: az út során ért élményekről.

"Apró" tanácsok hosszú utakra 

Amikor a túrára készültem sok blogot elolvastam és videót megnéztem a témában, mert semmi tapasztalatom nem volt ezzel kapcsolatban. Görcsöltem azon, hogy hogyan fogok tájékozódni , miket vigyek magammal az útra, pontról pontra tudni akartam, hogy hol mi várhat rám,  mit tegyek, ha eljön a mélypont, stb. Nagyon sok jó dolgot találtam, amik megkönnyítették az utam, de a legjobb tanácsot mégsem a blogokban és videókban, hanem a túra elején kaptam, amikor szóba elegyedtem egy idősebb Úrral, aki már 6x teljesítette a távot. Megkérdeztem Tőle, hogy mi a titok, hogy lehet egy ilyen hosszú Utat ilyen sokszor megtenni? A válasza ennyi volt: csak menni kell. Ami azt illeti egészen más válaszra számítottam. Azt gondoltam beavat majd a részletekbe, elmondja a taktikáját,  hol mire figyeljek,mint első bálozó, de nem így történt.. Akkor jót mosolyogtam ezen, de az Út során rájöttem, hogy mennyire igaza volt.

Pedig korábban nagyon tudtam haragudni, ha az én " nagy" bajaimra valaki csak annyit mondott, hogy "Csak engedd el, Pali!", vagy " Csak lépj tovább". Úgy éreztem ez nem lehet ennyire egyszerű, ettől bonyolultabbnak kell lennie a nagy titoknak, amivel varázsütésre megoldhatom az életem kihívásait. De sajnos nincsenek nagy titkok.  A 100 kilométer megtanított arra, hogy az élet nem is olyan bonyolult, mint amilyennek eddig gondoltam.  Legyen szó akár egy ultra távról ,egy vizsgára való felkészülésről, vagy egy randi megszervezéséről a recept a vágyott dolog eléréséhez nem matematikai képlet bonyolultságú. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell semmit készülni vagy jobban beleásnia magát az embernek egy adott témába, mert ez nem igaz. Igenis fel kell készülni és megteremteni a feltételeit annak, hogy a lehető legnagyobb legyen az esélye annak, hogy sikerrel vedd a kihívást, amivel szembe kell nézned. DE úgy gondolom nem kell semmit túlbonyolítani és mindig mindent pontról pontra tudni, mert a hosszú úton  bármennyire megmosolyogtatónak vagy bosszantóan egyszerűen hangzik a titok csupán ennyi: Csak menni kell!

Csend az ürességben 

 A túra során sokszor gondolkodtam azon, hogy hol milyen tempóban kell haladnom, mennyi időre állhatok meg a következő ellenőrző pontnál, számolgattam vajon mikorra érhetek be a célba.. Közben olyan szép helyeken jártam, mint a pilisi szerpentinek, a Nagy-Gete vagy a katlan búzatáblái. Szinte egyszer sem álltam meg gyönyörködni a táj szépségeiben, mert úgy éreztem nincs időm bámészkodni. Tele volt a fejem mindenféle gondolattal. Aztán eljött az éjszaka és közelgett az első nagyobb mélypontom is. Nem tudom minek hatására, de 64 kilométer környékén úgy éreztem sz*rok a szintidőre, arra, hogy milyen tempóban kell haladnom, hogy milyen messze van még a következő megálló vagy, hogy mennyir van még hátra.  Egyszerűen csak mentem. Már az sem érdekelt, ha éppen nem ment előttem senki. Nem zavart az egyedüllét, nem féltem attól, hogy esetleg eltévedek. Tiszta és őszinte menetelés volt ez, ami mentes volt mindenféle aggódástól .  Azt hiszem ezt hívják elengedésnek. ( hasonló élményeket sok beszámolóban olvastam a túra után)A fejem egyre jobban kiürült és a gondolatok, amik egész nap zakatoltak a fejemben lecsendesedtek.A telihold  kövéren és sárgán világított az éjszaka hűs feketéjében, tücskök ciripeltek és minden olyan békés volt. Nekem ez volt az Út egyik legemlékezetesebb szakasza. Valami olyasmit éreztem akkor, mint amikor Tokajból sétáltam haza és a fáradtságtól már gondolkodni sem tudtam. Amikor a fejem kiürült a fölöslegesen cipelt gondolatoktól a hirtelen beállt csöndben meghallottam végre a lényeget. Nagyon jó felismeréseim voltak akkor az életemről.  Mindkét út felért egy terápiás beszélgetéssel. Receptre írnám fel gyaloglást! Ha valaki szeretné egy kicsit jobban megismerni önmagát javaslom, hogy menjen el egy hosszabb sétára és várja meg míg beáll a csend. Mert nem csak a túratáskánknál kell figyelni arra, hogy minél könnyebb legyen, hanem a fejünkből is ki kell szórnunk a fölösleges gondolatokat, hogy meghallhassuk mit üzen nekünk az Út.

Minden hosszú út véget ér egyszer

 60 valahány kilométernél jártam és a békés ürességet a fejemben kezdte kitölteni a fáradság. Fájt a bokám, fájt a térdem és az a pár ezer méter, amit még Bánya-hegyig meg kellett még tenni végeláthatatlanul hosszúnak tűnt. Csak mentünk és mentünk s bármennyire reménykedtem benne csak nem akart a következő kanyarban fel bukkanni az ellenőrzőpont távoli fénye. Már abban sem voltam biztos, hogy létezik-e egyáltalán a pecsételő pont. Csak hegyek, földutak, erdők és pocsolyák váltották egymást és a hétköznapi élet kényelmes boldogsága olyan elérhetetlen messzesége került, hogy akkor el sem tudtam képzelni milyen is lefeküdni egy kényelmes ágyba, meginni egy sört a kanapén, vagy játszani a kutyáimmal. És aztán egyszer egy fa mögül kikukucskáltak Bánya-hegy fényei. Végre itt vagyok! Akkor arra gondoltam, hogy minden hosszú út véget ér egyszer, és ez a felismerés sokat segített az utolsó 30 kilométeren. Sokáig tartó mélypontok következtek Bánya-hegy után, amik kis megszakításokkal a célig elkísértek. Az utolsó 7000 méter volt a legnehezebb. Addigra már csak bicegni tudtam, fáradt voltam, fájt a lábam és úgy összességében a tököm tele volt már az egész túrával. Semmi másra nem vágytam csak, hogy érjen már véget ez a ********** Út. Még mindig volt egy hosszú ereszkedés, még mindig volt egy lejtő, még mindig volt egy utca, amin le kellett menni és még mindig volt néhány lépés, amit meg kellett tenni. És a célba érkezés után még mindig vissza kellett sétálni a vasútállomásra, még át kellett szállni pesten a metróra majd a buszra, még mindig fel kellett mászni egy lépcsőn míg végre letehettem a táskám és lefeküdhessek a padlóra.... K******tt hosszú volt! És most mégis itt vagyok. Ismét élvezem a hétköznapi élet minden kényelmét. Játszom a kutyáimmal és sört iszok a kanapén. A Bánya-hegyre való menetelés pedig már csak egy szép emlék. Legyen bármilyen végeláthatatlanul hosszú a menetelés és fájjon bármennyire a lépés a hegy megtanította Nekem, hogy előbb-utóbb minden hosszú út véget ér. 

 Csak Rajtad múlik

 Két évvel ezelőtt teljesen elképzelhetetlennek tűnt az, hogy egyedül elinduljak egy ekkora Úton. Ahogy az is, hogy elmenjek társaság nélkül bulizni, vagy részt vegyek egy olyan kulturális rendezvényen, ahová nem kísér el senki. Úgy éreztem egyedül menni iszonyatosan gáz, s amúgy sem voltak olyan barátaim, akikkel mászkálni tudtam volna bárhová. Emiatt sokszor éreztem magányosnak és eseménytelennek az életem.Mindig ki voltam szolgáltatva a körülményeknek és követnem kellet másokat, ahhoz, hogy néha élményekhez jussak. Szerencsésnek érzem magam, mert az évek során megismerkedtem olyan emberekkel, akik a szárnyaik alá vettek és segítettek abban, hogy ezek a gátlások oldódjanak bennem. Az első külföldi verseny, a megismerkedésem a terapeutámmal Gerivel, az első önállóan megszervezett versenyre kiutazás, az első egyedül teljesített félmaraton és spartan beast, a februári hannoveri nyaralás, a spontán megszervezett tokaji túra vagy elmenni magam egy felolvasóestre vagy egy kiállításra mind hozzátettek ahhoz, hogy az idei kinizsire túratapasztalat és ismerősök nélkül el merjek menni. Arra jöttem rá az elmúlt egy évben, hogy igazából csak Rajtam múlik. hogy mit hozok ki az életemből. Nem másoktól függ, hogy milyen az életem minősége, csakis saját magamon. Lehet persze kifogásokat keresni arra, hogy éppen miért szar az élet, de ha élményekre vágyunk magunk mögött kell hagynunk a megszokást, nyitni a világ felé és kipróbálni új dolgokat. Egy túrát spontán is meglehet szervezni,egyedül is el lehet menni egy koncertre vagy egy kiállításra, ahogy egy versenyen is el lehet indulni ismerősök nélkül. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy mindenhova egyedül kell menni, de az soha sem lehet gátló tényező, hogy nincs ki elkísérjen. Jó emberekkel bárhol lehet találkozni. Mióta így gondolkodom sokkal több élményben van részem és összességében tartalmasabb az életem. Meggyőződésemmé vált az állítás: csak Rajtam múlik.

A megtapasztalt erő

 Van egy mondás, mely szerint ha meg akarod tudni milyen erős vagy, tanulj meg egyedül harcolni.Magamat mindig is egy döntéseket nehezen hozó, kényelmet kereső , mentálisan gyenge embernek tartottam. A kihívásoktól menekültem, alkalmatlannak tartottam magamat arra, hogy egyedül szembenézzek velük. Aztán két éve elmentem Krynicára és megcsináltam viszonylag könnyedén az első Spartan Beastemet. Tavaly májusban egy hirtelen ötlettől vezérelve rövidke felkészüléssel lefutottam egy félmaraton úgy, hogy egy ismerősöm sem jött velem a versenyre. A tavalyi spartan beatre már egyedül szerveztem meg az utazásom, s bár a versenyen a barátaimmal indultam, de a táv nagy részében egyedül haladtam. S a lista az idő múlásával egyre csak bővült. Minél többször vállaltam egy olyan kihívást, ami arra kényszerített, hogy a saját erőmre támaszkodjak annál magabiztosabbá váltam. A Kinizsire már úgy neveztem, hogy nem is akartam keresni magam mellé társakat, mert úgy éreztem ez egy olyan Út, amit egyedül akarok megtenni.  Olyan körülményeket akartam teremteni, ahol nincs más választásom, mint erősnek lenni. Ennek ellenére a túrán is azt éreztem, hogy bizonytalan vagyok magamban. Féltem attól, hogy egyedül az ismeretlenben eltévedek, ezért mindig ügyeltem arra, hogy olyan tempóban haladjak, hogy legyen valaki előttem, akit követhetek.Ha nem volt körülöttem senki megijedtem. Este, amikor csend lett fejemben sikerült elengednem ezeket a félelmeket. Addigra nagyjából meg is tanultam hogy kell követnem a turista jelzéseket, így már egyáltalán nem zavart, ha  nem volt körülöttem senki. Sőt egy idő után azt vettem eszre, hogy engem kezdtek el követni mások. 

Bánya-hegy fele haladva 70 kilométernél iszonyatos mélyponton voltam. Elegem lett a végeláthatatlan menetelésből és egy pillanatra át is futott az agyamon, hogy de jó lenne csak lefeküdni és hagyni a francba az egészet. De tovább kellett mennem, mert a feladással egyrészt értelmetlenné vált volna a felkészülésem és fölösleges pénzkidobássá vált volna az az összeg, amit a túrára költöttem. Másrészt  egy teljesen ismeretlen helyen voltam, ahonnan Isten tudja hogyan jutottam volna haza. A körülmények egyszerűen rám kényszerítették, hogy erős maradjak és folytassam tovább az utam. A hegy felé menetelve csatlakozott hozzám egy lány, aki hozzám hasonlóan elég rossz passzban volt. Néhány kilométeren át együtt haladtunk és amennyire tudtuk próbáltuk egymásban tartani a lelket.  Azt mondta, ha akkor nem találkozunk az erdőben lelkileg teljesen összeomlott volna. Visszaemlékezve a találkozásunkra azt gondolom, hogy nem csak azért kell kitartanunk, hogy megismerjük a saját erőnket, hanem azért is, hogy másokat támogathassunk. Csak azok a karok  igazán erősek, amelyekkel másokat képesek vagyunk felemelni Bár szerettem volna Vele beérni a célba az önzőségem nem engedte, hogy sokáig vele maradjak.Bocsáss meg kérlek! :(  81 és 91 kilométernél semmi másra nem vágytam csak arra, hogy feküdjek 10 percet. Bármekkora volt a kísértés ezt nem tehettem meg, mert féltem, hogy kicsúszok a szintidőből. Bármennyire fáradt voltam, bármennyire fájt és elegem volt az egészből le kellett hajtanom a fejem és menni tovább.Én, akiről mindig is azt gondoltam, hogy nehezen hoz döntéseket, folyton könnyebbik utat választja és kerüli a kihívásokat... Hazudtam volna magamnak?

" A megpróbáltatás olyan, mint az erős szél. Mindent letép rólunk, ami letéphető, tehát olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk. "  Arthur Golden

 Akik nélkül nem sikerülhetett volna

• Geri: Köszönöm Neked, hogy a túra előtt szántál rá időt, hogy ápold a lelkem. Neked köszönhetem, hogy el mertem hinni, hogy készen állok az útra.
• Andris: Köszönöm Uram, hogy vállaltad az edzésemet. Sok izzadságcsepp legurult az arcomon a felkészülés során. Egy kiváló edzőt és embert ismertem meg a személyedben és örülök, hogy a jövőben is együtt dolgozhatunk. És köszönöm Neked, hogy megtervezted nekem a taktikát a túrára és elláttál jó tanácsokkal.
• Ilcsi: Köszönöm Neked a vidám beszélgetéseket az edzések alatt. Imádtam hallgatni a csicsergésed míg a gépen izzadtam. És köszönöm szépen a pedikűrt. Neked köszönhetően a talpam minden gond nélkül bírta a 100 kilométert.
• Margitka: Köszönöm, hogy Te vagy a testvérem! Köszönöm a bivaly szendót, hogy aggódtál értem, a telefonhívást, az sms-t, hogy megnézetted velem az Ultrát az Út előtt, hogy tájékoztattad a többieket a hogylétemről, amikor eltűntem, a kád meleg vizet és egyáltalán azt, hogy része vagy az életemnek.
• Marci: Köszönöm, hogy nálatok lehettem! A telefont és a fülhallgatót, hogy segítettél esőkabátot és kamáslit venni ,és hogy megmutattad hogyan kell az oklevelet  betenni a képkeretbe.
• Jankó: Köszönöm, hogy már 24 Te vagy a legjobb Barátom! Köszönöm a támogatást, amit folyamatosan kapok Tőled. Megtisztelő, hogy a barátod lehetek.
• Gergő: Köszönöm Barátom, hogy a túra előtti este felhívtál és beszélgettünk egy jót. Az életeddel utat mutatsz nekem is. Igazi példakép vagy a szememben.
• Kriszti: Köszönöm a képet, amit küldtél nekem a túra alatt. Az egyik legszebb meglepetés volt, amit valaha kaptam. Nagyon hálás vagyok az életnek azért, hogy ismerlek Téged.
• Kata: Köszönöm a steril tűket, amiket hoztál nekem. Köszönöm, hogy mindig mellettem állsz, meghallgatsz és bátorítasz. Nagyon sokat köszönhetek Neked!
• Marina: Köszönöm a pót foglalkozást, amit tartottál nekem a túra előtti filmklubbon. Olyan jó volt kicsit elterelni a gondolataimat. És köszönöm, hogy formálsz és tanítasz engem!
• Katika: Köszönöm, hogy aggódtál értem és köszönöm az elismerő szavakat, amiket kaptam Tőled az Út után. Örülök, hogy Te vagy a nővérem. Jobbat nem is kívánhatnék magamnak.
• Barbi: Köszönöm, hogy folyamatosan érdeklődsz felőlem, bátorítasz és akkor is ápolod a barátságunkat, ha én éppen eltűnök egy kis időre.
• Mariann: Köszönöm, hogy meghallgatsz engem! Köszönöm, hogy látod a mélyebb okait annak, hogy mit miért csinálok. Köszönöm, hogy erősíted bennem az értékeimet és olyannak fogadsz el, amilyen vagyok.
• Zoli: Köszönöm Tanár Úr, hogy  a barátod lehetek. Az élethez való hozzá állásoddal példát mutatsz nekem és remélem ennyi idősen én is olyan aktív és életvidám leszek, mint Te.
• Zita: Köszönöm Neked, hogy 3 évig Te voltál az edzőm. Imádtam az edzéseidre járni. Te fektetted le az alapjait annak a hihetetlen útnak, ami olyan sok szép élménnyel ajándékozott meg. Köszönöm!

 (Valamint köszönöm az idős néninek Tatán, hogy mutatott nekem egy rövidebb utat a vasútállomáshoz a túra után. Hálás köszönet érte!)

 Köszönöm Nektek azt a rengeteg szeretet, amit kaptam Tőletek az utam során. Túlzás nélkül állíthatom, hogy nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ismerhetlek Titeket és hálás vagyok azért, hogy Ti vagytok a barátaim!

Utószó:

Ahogy egy ismerősöm szokott fogalmazni: elterveztük, beleálltunk, megcsináltuk. Januárban éreztem azt először, hogy elindulok ezen a túrán. Akkor még csak annyit tudtam a Kinizsiről, hogy van valahol egy 100 km-es teljesítménytúra, de ahogy múlt az idő az érzés egyre csak erősödött bennem, hogy meg akarom csinálni. Egyszerűen Hívott az Út . Vágytam az újdonságra,  a kalandra, arra, hogy ismét feszegessem a határaimat. És az élet semmilyen akadályt nem gördített elém, hogy a kitűzött célt elérjem. A regisztrációtól kezdve az orvosi igazolás megszerzésén át a felkészülésig, majd a versenyig minden olyan könnyedén ment. Bár a 100 km fizikailag és lelkileg is sokat követelt, de megoldhatatlan feladatokkal akkor sem szembesültem. Isten azt akarta, hogy végigjárjam ezt az utat.

Imádtam a felkészülésemet. Szerettem az edzésekre járni, szerettem a szombati dombfutásokat a tornapályán, a blogok olvasását, a nagy sétákat, a lábkrémezést és a spontán megtervezett túrákat.A Kinizsi adott nekem egy nagy célt, amihez felnőhettem és mindennap tehettem érte, hogy elérjem. Közben olyan nagyszerű emberekkel ismerkedtem meg, mint Andris vagy Ilcsi ,és kipróbálhattam magam egy teljesen új edzésformában a Power Platében. Nagyon sok új élmény ért már a felkészülés során is. Immár biztosan állíthatom Dan Millman a Békés harcos útjában elhangzó szavai valóban igazak: " Az út, ami boldoggá tesz nem a végcél. 

Lelkileg szintén sokat adott a a túra. Hosszú úton sok mindent tanulhat az ember  az életről, és úgy gondolom ezen a 100 kilométeren sikerült egy kicsit közelebb kerülnöm önmagamhoz. Ebben olyan nagy szerű tanárok voltak a segítségemre, mint a Pilis, a Nagy Gete, Gerecse, Bánya-hegy, vagy a magány és a küzdelem. S bár az út egy részét  egyáltalán nem élveztem, de élményekkel és szeretettel feltöltődve távoztam Tatáról.Ugyan a Kinizsi véget ért, de úgy érzem az Utam igazán még csak most kezdődött. Élni akarok, tapasztalni és a tapasztalataimat megosztani másokkal. Ki tudja? Talán pont ez a dolgom ebben az életben...