A félmaratonra mindig is úgy tekintettem, mint az egyik legnagyobb sportteljesítményre. Évekkel ezelőtt, amikor még semmi közöm nem volt a sporthoz láttam egy dokumentumfilmet egy kanadai futóról, Terry Foxról, aki lábamputációja után úgy döntött körbe futja Kanadát. Futása a remény maratonja néven lett ismert, ami 143 napig és 5373 km-ig tartott, miközben emberek millióit inspirálta a változásra. A HŐS útját sajnos nem fejezhette be, rákban hunyt el 22 éves korában.

A története annyira mélyen hatott rám, hogy eldöntöttem, egyszer én is le fogok futni egy félmaratont az Ő emléke előtt tisztelegve. Bár akkor még csak pillanatnyi fellángolásnak tűnt ez az elhatározás és az idő előrehaladtával Terryről is megfeledkeztem, de a vágy, hogy megcsináljam a bűvös 21097 métert újra felerősödött, amikor a futás rendszeressé vált az életemben. Bár már mentek a 10 kilométerek, és néha kicsivel több is, de sosem éreztem magam elég felkészültnek ahhoz, hogy belevágjak  egy versenybe. Nyűgnek éreztem a heti minimum 3 futást az edzések mellett ,és drágának a beruházást egy jó futócipőre. Féltem, az elköteleződéstől az álom megvalósítása mellett.

Korábban már írtam Nektek arról, hogy a krynicai beast milyen nagy lökést adott, hogy merjek hinni önmagamban. Azután a verseny után döntöttem el, hogy ha már ez az év úgy is a sportról szól, nem halogatok tovább, lefutom a félmaratont. A szeptemberi nagyerdei futófesztiválra esett a választásom, így Augusztus 11.-én megvettem életem első (igazi) futócipőjét és még aznap el is kezdtem a felkészülést. Heti 3 futás és minimum 20 kilométert tűztem ki célként magamnak. A telefonom háttérképe a félmaraton befutó érme lett ( ezzel emlékeztetve magam, hogy mit akarok elérni) és beneveztem a versenyre. Már nem volt visszaút. Döntöttem! 

Futottam. Munka után a délutáni melegben, este a hűvös csillagfényes égbolt alatt, vasárnapi álmos reggeleken. Hosszúkat az erdei tornapályán, rövideket a Bujtosi-tó partján, közepeseket az otthoni földutakon. Futottam, amikor jól mentek a dolgaim és futottam, amikor rosszul. Amikor jó kedvem volt és akkor,amikor rossz. Amikor volt kedvem a futáshoz és akkor is, amikor nem. Közben felfedeztem új útvonalakat, láttam a lemenő nap utolsó sugarait megcsillanni a Bujtosi-tó vizén és az ébredező táj  csipás pillantásait is az első reggeli harangszónál.Éreztem az erdő hűs, zöld nyugalmát a lábaim alatt ropogni és olyan is megesett, hogy a futásomat átmenetileg meg kellett szakítani, mert utat kellett engednem egy velem szembe jövő birkacsordának. 


A verseny napján úgy ébredtem, hogy hamarosan megvalósítom egy álmom. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen érzés lesz beérni a célba úgy, hogy immár én is (fél) maratonista vagyok. Különösebb taktikám nem volt a versenyre azon kívül, hogy nem szabad elfutnom a táv elejét ,és ha a második és harmadik körben ( egy 4-szer 5 km-es pályán mentünk) jól be tudom osztani az erőmet, az utolsó 5000 métert már fél lábon is végigugrálom. Természetesen a bemelegítést most is elnagyoltuk és az első kilométerek is erősebbek voltak, mint amilyennek lennie kellett volna, ezért a táv elején egy kicsit aggódtam, hogy biztos fog-e menni a 21 kilométer, de a kör végére szép lassan beállt a tempó és a frissítőponton magamhoz vett víz és Energy Shot új lendületet adott a kulcsfontosságú 2. és 3. etap leküzdéséhez.

Ahogy fogytak a kilométerek úgy szakadt szét a mezőny ,s lassan a csapattársaim is lemaradtak tőlem, így a 3.kört már légüres térben kezdtem meg. Közel s távol senki nem volt. Mentálisan ez egy nehezebb szakasza volt a versenynek, mert a monoton futás alatt tudatosult bennem, hogy a lábaim bizony már nehezebbek és a légzésem egyenletes ritmusát sem olyan könnyű fenntartani már, mint az elején. Mivel nem volt semmi, ami elterelhette volna a figyelem a légzésemre  kezdtem el koncentrálni. Az orromon mélyen be és a számon lassan kiengedni a levegőt figyelve arra, hogy először az erősebbik lábam érkezzen a földre, mert az a láb kapja a nagyobb terhelést, ami kilégzéskor elsőként érintkezik a talajjal.

Az utolsó körhöz érkezve egy kellemetlen, szúró fájdalmat kezdtem érezni a térdemben. Először csak a jobban, majd csak a balban, végül mind a kettőben. Minden lépés olyan volt, mintha egy hideg pengét döfnének a lábamba. Ennek ellenére a tempó nem esett vissza ,és mivel hosszú idő után először megpillantottam egy kisebb csoportot a távolban futni úgy döntöttem megpróbálom utolérni őket, hogy addig se a fájós térdeimre figyeljek. Miután megelőztem őket utolértem egy futót, aki egy kicsit lassabban futott tőlem, de pont olyan tempóban még, amit nem éreztem zavarónak.Beálltam mögé. Felvettem a tempóját, figyeltem a lépteit és próbáltam utánozni a mozgását hogy kicsit pihenjek és szórakoztassam magam mögötte.  Mikor úgy éreztem elég erőt gyűjtöttem  nagyobb tempóra kapcsoltam és megelőztem őt. Elkapott a versenyláz! A célvonal előtt még két futót sikerült magam mögött hagynom, igaz az egyikük visszaelőzött a végén, ami akkor nagyon bosszantott, de az 1:53:37-es befutóidőmre és a korosztályos 6. helyemnek nagyon örültem. Büszke voltam magamra!

Epilógus

 Visszaemlékezve az első félmaratonom történetére elmondhatom, a döntést sokkal nehezebb volt meghozni, hogy elinduljak a versenyen, mint megtenni azt a 21097 métert, ami a célhoz vezetett.Számomra ez volt az a lélektani határ, amit át kellett törnöm ahhoz, hogy el merjem hinni magamról, képes vagyok rá. Ez segített elindulni azon az úton, amin járva megcsodálhattam a nap utolsó sugarait megcsillanni a Bujtosi-tó vízén, ahol hallhattam az erdő hűs nyugalmát ropogni a lábaim alatt és ahol időnként félre kell állni, hogy elengedhessek egy felém közeledő birkacsordát. Ő vezetett el a nagyerdő rajtvonalára és segített, hogy nem essen vissza a tempóm, amikor már minden lépésem fájt . Neki köszönhetem, hogy elmondhatom magamról ,le tudok futni egyben 21097 métert, és valószínűleg ő volt az, aki erőt adott Terrynek is, hogy egy lábamputáció után 143 napon és 5373 kilométeren át futhassa a remény maratonját. Csak egy döntés és semmi más!