Még a nyáron egy barátommal beszélgetve szóba került a sport és azon belül is a versenyzés. Akkor azt mondta nekem, hogy szerinte fölösleges túl sokat készülni egy-egy megmérettetésre, hiszen a lényeg úgy is az a verseny és nem azt azt megelőző időszak. Ezzel egyáltalán nem értettem egyet és el is mondtam neki, hogy miért látom ezt másképp. 

 Július eleje volt. A Kinizsi 100 körüli "felhajtás" lassan elcsendesedett  ,én pedig kezdtem visszazökkenni a hétköznapokba. A magánéletem nem úgy alakult akkoriban, ahogy szerettem volna és úgy összességében elmondhatom nem éreztem jól magam a bőrömben. Nem találtam a helyem , és eseménytelennek éreztem a mindennapjaimat.. Az éjszaka félmaratonnal akkor már szemeztem egy ideje, de az időpont korábban sohasem volt megfelelő. Egészen mostanáig. Vonzott a cél, a versenyben rejlő kihívás, az éjszakai várkert bazár, így nem kellett túl sokat gondolkodnom azon, hogy nevezek-e a versenyre. Elkezdtem a felkészülést.  És abban az egy hónapban bizony nagyon sok minden történt....

Nem emlékszem hogyan kezdődött pontosan. Valószínűleg csak úgy kattintgattam a YouTubon, amikor egyszer csak rátaláltam. Hatalmas felfedezés volt, amikor megismerkedtem az Önkényes mérvadó című rádióműsorral, aminek Puzsér Róbert és Horváth Oszkár volt a műsor vezetője.  Sok témát érintettek a műsoraikban. Beszélgettek művészetről, közéletről, hétköznapi dolgokról, párkapcsolatról, Istenről ,és a  szemléletmódjuk egészen magával ragadott.  Őket hallgatva úgy éreztem végre én is teszek valamit azért, hogy műveljem magam. Szomjaztam a tudást és ez a műsor tökéletes volt arra, hogy elkezdjem bővíteni az ismereteimet. Ezért,amikor csak tehettem Őket hallgattam. Az Ő hatásukra kezdtem el a művészetek felé fordulni és találtam rá Van Gogh-ra és a poszt impresszionista festészetre, a  Rimbaudra, Villonra és a szimbolista költőkre, vagy  Franz Kafkára. Egyik felfedezés vitt a másikhoz és lassan tudatossá váltam arra, hogy a művészet nekem  sokat ad, ezért érdemes ebbe az irányba elindulnom.  

Szintén ebben az időszakban jöttem rá, hogy szeretek főzni. Nem tudom, hogy milyen indíttatásból néztem meg az első Street Kitchen videót a világhálón, de onnantól kezdve, hogy elkezdtem Főrdős Z -t nézegetni kedvet kaptam a főzéshez. Így nap közben, amikor nem Önkényes mérvadót hallgattam recept videókat néztem és azt tervezgettem, hogy mit fogok főzni este. Imádtam ezeknek az estéknek a szertartásos báját. Zöldséget szedni a kertből, kikészíteni  a fűszereket és a hozzávalókat abban a sorrendben, ahogy épp szükségük volt rá, hagymát pucolni, olívaolajat hevíteni, tésztát szűrni és 1-2 órát eltölteni azzal, hogy megcsináljam másnapra az ebédem. Amikor pedig felfedeztem magamnak az aprító gépet a gasztronómia egy egészen új dimenziója nyílt meg előttem...Ekkor tanultam meg omlettet, salmorejot, spagettit, vagy görög salátát készíteni, amik ugyan nem a legbonyolultabb receptek, de számomra hatalmas sikerélmények voltak. Az előkészületektől kezdve a főzésen át a mosogatásig minden percét nagyon élveztem ezeknek az esti "szeánszoknak". Minőségileg eltöltött idők voltak ezek magammal, amiben kiélhettem a kreatív energiáim és gyakorolhattam az önmagamról gondoskodást. Aktívabb szereplőjének éreztem ilyenkor magam az életemnek, ami az önbizalmamnak is nagyon jót tett.Közben pedig Önkényes mérvadót hallgattam, ami az élményt még teljesebbé tette...

És persze a reggeli kávék. Sosem voltam egy nagy fogyasztója a feketének, de akkoriban vettem fel azt a szokást, hogy reggelente  betértem a kedvenc büfémben, hogy igyak egyet munka előtt. Közben zenét hallgattam vagy olvastam, és abban a 15 percben, amíg elkortyoltam nagyon jól rá tudtam hangolódni a napomra. Sok jó ötlet született ezekben a negyed órákban, ha éppen egy bejegyzésen gondolkodtam. (azóta már olyan nagy hagyománya lett ennek a reggeli kis szertartásnak, hogy, ha belépek nem is kell szólnom egy szót sem, az eladók már tudják mit fogok kérni)

Hogy mi köze vannak mindennek egy félmaratoni felkészüléshez? Igazából semmi. Egy tökéletesen megcsinált al dente tésztától, hosszú kávétól vagy Rimbaud verstől nem lesz ember gyorsabb sem erősebb,vagy kitartóbb. Azonban úgy gondolom a lelki felkészülés legalább olyan fontos, mint a fizikai és ezek az újonnan felvett szokások sokat segítettek abban, hogy elkezdjem építgetni önmagam, ezért fontosnak tartottam szót ejteni róluk. De persze nem csak annyit csináltam....

A közös munka, amit elkezdtünk Andrissal a Kinizsi 100-as felkészüléskor tovább folytatódott és ismét megtapasztaltam, hogy mennyire hatékony mozgásforma a Power Plate!  Bevallom nem mindig élveztem a kar, has vagy láb napokat, de volt valami egészen szürreális Zoltán Erika Megamixére "rütyőzni" ( apró guggolások) vagy Majka Füttyösére plankalni. Az akkori edzőtársammal, Évivel bizony sok izzadságcsepp legördült az arcunkon miközben szólt a "Remete lány". Bár gyakran érzem úgy, hogy Andris többet követel annál, mint ami nekem kényelmes lenne, -és sokszor a pokolba kívánom azokat a fél órákat, amiket vele töltök-, de pont ezzel segít , hogy feszegessem a határaimat. Most vagyok életem legjobb formájában és ezt Neki köszönhetem. Kevés ilyen felkészült és lelkiismeretes edzővel dolgoztam korábban, mint Ő. Mindemellett egy nagyon jó ember, aki igazi férfi minta a szememben. 

 A felkészülés időszakában ismerkedtem meg a Mozaik Med futóközösséggel, akik hétfőnként közösségi futást tartottak (és tartanak most is) a sóstói erdőben. Régóta vágytam már arra, hogy nyíregyházán is legyen ilyen közösségi megmozdulás, és nagyon örültem, amikor olvastam, az edzésekről. Így egy nap úgy döntöttem elmegyek futni hozzájuk. Bizton állíthatom, hogy ez volt az idei évem egyik legjobb döntése!Közöttük tapasztaltam meg ismét a Labor Café után, hogy ha úgy dönt az ember, hogy kipróbál egy addig ismeretlen utat hirtelen milyen sok új lehetőség nyílik meg előtte. Hivatásos futóedzőkkel, triatlonistákkal, maratoni,  futókkal  és lelkes hobbi sportolókkal edzhettem együtt és ebben az inspiráló közegben a felkészülésembe megjelent az, ami a korábban nem volt jellemző: a tudatosság. Már nem csak hasraütés-szerűen futogattam, hanem egy terv alapján. Ekkor szereztem gyakorlati tapasztalatokat arról, hogy milyen is egy alapos bemelegítés, résztávos edzés vagy  jól kivitelezett nyújtás. A sóstói rekortán, amin korábban csak  végigkocogtam most egy intervall fontos színtere lett. Bár nem volt kellemes a kánikulában 600, 1500 vagy 3000 métert erősre futni, de élveztem, hogy olyan dolgokat csinálok, amiket korábban nem. És közben sok jó embert ismertem meg.  Észre sem vettem, de abban az egy hónapban olyan sokat futottam, mint még előtte soha. Egyáltalán nem éreztem nyűgnek a hajnali dombozásokat, a délutáni sóstó köröket vagy a résztávozásokat a Bujtosi-tón. Tudtam mit akarok, megvolt a tervem az eléréséhez, és a támogató közegem is megtaláltam hozzá. A legfontosabb azonban az volt, hogy szerettem, amit csinálok. Nagyon jó kis ritmusa alakult ki a napjaimnak, ami elfeledtette velem azokat a magánéleti gondokat, amik korábban  nyomasztottak.  Kicsit sajnáltam is,amikor véget ért a felkészülés...

A verseny előtti nap elmentem Gerihez tape ragasztásra és Reikire. Még a Kinizsi 100-as előtt alakult ki  a szokás, hogy nagyobb események előtt  utolsó simításként kérek Tőle egy energia kezelést, hogy a lehető legjobb formámat hozhassam. Abban a fél órában, amit ilyenkor a masszázságyon töltök teljesen fel tudok töltődni és olykor érdekes látomásaim is vannak. Így történt most is. Egy kép villant fel előttem miközben feküdtem. Egy pezsgőtablettát láttam, ahogy elkezd pezsegni a vízben. Nem igazán értettem akkor mit is jelenthet ez, de a kép nagyon bennem maradt azután is, hogy hazafele tartottam. Miközben ezen gondolkodtam arra jutottam, hogy ez akár a szimbóluma is lehet annak, amire legbelül vágyom. A tabletta, mintha én lennék, a víz, amiben elpezseg pedig egy olyan cél , amibe "beledobhatom" magam és feloldódhatok benne. Találni valami olyat, aminek fontos alkotórésze lehetek és általam jobbá válik. Pont úgy, ahogy egy pezsgőtabletta teszi finomabbá és színesebbé a vizet. Ez lehet így elvontan hangzik, de úgy érzem, ha jobban sikerül kibontanom ezt a gondolatot azzal nagy lépést teszek egy kiteljesedettebb élet felé. 

Bár a felkészülésemmel elégedett voltam, de a verseny napján mégis attól féltem, hogy nem állok készen.  Fáradtnak  éreztem magam és ott motoszkált a fejemben a kétely, hogy nem fogok tudni lefutni 21 kilométert mialatt utaztunk Gerivel, Andrissal és Biankával a versenyre. A rajtig még bőven volt időnk, ezért alaposan szét tudtunk nézni a városban és ráhangolódni az esti futásra. Az éjszakai Várkert bazár gyönyörű volt! A sok szerelmet megélt rakpartjával, József Attila  bölcs és nagy Dunájával, a folyón átívelő kivilágított Lánchídjával és a méltóságteljesen fölénk tornyosuló budai vár látványa igazán különlegessé tette a rajtközpontot. Ezúttal nem egyedül versenyeztem, hiszen Andris is velem tartott. Neki ez volt az első félmaratonja. Mivel más volt a tempónk csak az első pár kilométeren haladtunk együtt, majd szétváltunk  és a magunk ritmusába haladtunk tovább. 

 A pálya különböző pontjain zenekarok játszottak, az alagútban dobosok verték az ütemet, és a körök végén pom-pom lányok vártak a versenyzőkre. Mindez kiegészülve az esti fényekkel és a langyos éjszakával még látványosabbá tette a futást.  Ahogy néztem a távolból az utcákon előttem futó ember tömeget olyan érzésem volt, mintha egy óriási, színes kígyó tekergőzne előttem. Ahogy fogytak a kilométerek ez a "kígyó" úgy vált egyre kisebbé és kisebbé. Érzésből akadtam futni, ezért nem vittem magammal semmi időmérő eszközt. A tempómat csak az utcán lévő órák alapján tudtam megsaccolni és egy idő után azon kaptam magam, hogy folyamatosan azon agyalok, hogy nagyjából mennyi lehet még hátra és mikorra érhetek be a célba. Ekkor eszembe jutott a reikizés közben látott pezsgőtabletta. Arra gondoltam, "Élvezd már egy kicsit, amit csinálsz b*zdmeg! Itt vagy egy nagyon szép helyen, mit számít mennyi van még? Válj eggyé az úttal, olvadj el benne, ne agyalj annyit ,csak menj!" Akkor már kicsit fáradt is voltam, de a maradék kilométereket igyekeztem ezzel a carpe diem hozzáállással folytatni. Egy kis utcában jártam ekkor, és úgy emlékszem nagy csend volt körülöttem. Az út szélén állt egy autós sebességjelző óra, ami engem is bemért. Miközben  próbáltam megragadni a napot az 10 km/h-t mutatott... Az utolsó körben már azon az úton jártam,ami a célhoz is vezetett. Ekkor találkoztam pár lelkesen szurkoló külföldi turistával, akik bár nem voltak "szomjasak", de jó fejek voltak. Összepacsiztam velük, mikor melléjük értem és mivel a pólómra rá volt írva a nevem búcsúzóul  utánam kiáltották, hogy  "Hájrá Páli!" Ez nagyon jól esett! Miután beértem a célba  Andrisra még várni kellett. Gerivel és Biankával folyamatosan pásztáztuk a pályát, hogy mikor bukkan fel, de csak nem akart jönni. Ezért előbb Geri ment elé, hogy megnézze hol van, majd Én is. A cél előtt pár száz méterrel találkoztam velük. Éppen sétáltak, mert nagyon begörcsölt Andris lába. Szerettem volna ezúttal én motiválni valamivel az edzőmet, ezért biztattam, hogy szedjük össze a maradék erőnket és fussuk le együtt az utolsó métereket. Közrefogtuk Andrist Gerivel és hárman bekocogtunk a célba. Ez volt a verseny legemlékezetesebb momentuma.Így történt, hogy azon estén- bár külön futottunk- együtt is célba értünk Andrissal, Ő nagyot küzdve teljesítette élete első félmaratonját, Geri, aki utál futni a fehér "Bad boy" papucsában szintén megcsinálta a 21 kilométer egy részét, Én pedig -bár attól féltem nem tudom végigcsinálni a versenyt- aznap kétszer is célba értem...  

Amikor a sóstón Zolival a versenyzésről beszélgettünk és azt mondta nekem, hogy szerinte a verseny fontosabb, mint az előkészületek pont azért nem értettem egyet vele, mert ahogy Ti is olvashattátok egy felkészülés időszakában nagyon sok minden történhet az emberrel és erre Neki is próbáltam felhívni a figyelmét. Ha visszaemlékszem az eddig  megvalósított céljaimra ( legyen az Kinizsi 100, félmaraton,vagy államvizsga) elmondhatom, hogy egyik esetben sem az okozta a legnagyobb élményt, amikor a nyakamba akasztottak egy érmet vagy kaptam egy darab papírt, hanem az az út, amit bejártam, míg megvalósítottam őket. .Persze szükség van egy vízióra is a vágyott végeredményről, -hiszen ebből meríthetjük a szükséges motivációt-de azt gondolom a jutalom nem az elért cél lesz, hanem azok az élmények, amik az utunk során érnek minket. Ezek formálnak igazán minket!

Most, hogy véget ért 2018 és a jövő éven merengek bizony ez jó kis emlékeztető Nekem! Bár sosem szoktam újévi fogadalmakat tenni és ritkán merem nagy fába vágni a fejszémet, de ha üzenhetnék a jövő évi önmagamnak   ezt mondanám neki: " Tűzz ki bátran nagyobb célokat! Legyen valami, ami felé haladni akarsz, hiszen ebből fogod nyerni a motivációdat. És tudd az Út lesz az, ami az élményeket adja és formálni fog Téged, ezért nem baj, ha nem valósul meg minden! Csak indulj el! Járd a saját utad, és tudd: az új utak csodás helyre vezethetnek! Csinálj minél több olyan dolgot, aminek teljesen odaadhatod magad és feloldódhatsz benne úgy, akár pezsgőtabletta a vízben. Ha úgy érzed, hogy a hétköznapok szürkék és eseménytelenek alakíts ki új szokásokat, kísérletezz. Hidd el segíteni fog abban, hogy a napjaidnak újra ritmusa legyen.Vedd körbe magad jó emberekkel, tanulj tőlük és éreztesd velük, hogy fontosak Neked. Olvass, sportolj és utazz minél többet! Gyűjts  élményeket és oszd meg ezeket másokkal is, talán nekik is segíthet. Agyalj sokkal kevesebbet és élvezd végre az életet b*zdmeg! Nem baj, ha a múltba visszatekintesz, de azt  azért tedd, hogy emlékeztesd magad a sikereidre is és miérteidre. Legyél aktívabb szereplője az életednek és tölts minőségi időt önmagaddal, hisz -ahogy tapasztalhattad már-jót tesz az önbizalomnak! Ha így teszel, akkor 2019 egy remek év lesz! Azonban, ha mégis megfeledkeznél ezekről  nem baj, olvasd el újra ezt a bejegyzést. Ebből majd tudni fogod, hogy mit tanultál akkor,amikor legutóbb 21 kilométert futottál. Emlékszel már? Azért volt olyan különleges az éjszakai Várkert bazár..."

Hosszú idő telt el a legutóbbi blogbejegyzés óta. Sok minden történt azóta, s mondhatni a többsége pozitív volt. A március számomra egy nagyon szép hónap, az elmúlt évek mérföldkövei szinte kivétel nélkül ehhez köthetőek. Március elején eldöntöttem, hogy ezt a szép "hagyományt" idén sem szeretném megtörni és arra fogok törekedni, hogy a tavasz első hónapjára úgy emlékezzek később, mint egy élményekben és örömökben gazdag időszakra.

Az újrakezdés

Amikor az újrakezdésre gondoltam nem az írás szerepelt a terveim között. Amikor még tavaly a blogot írtam sokszor éreztem azt, hogy nem találom a szavakat. Szépet akartam írni, elgondolkodtatót, érdekeset, olyat, amit, ha mások elolvasnak azt gondolják, hogy mennyire különleges dolgok születnek a kezeim alatt. És ezek az elvárások sokszor erőltetetté tették az egészet. Pár héttel ezelőtt egy számomra kedves Nőtől kaptam egy könyvet, ami az életút számokkal foglalkozik. Elolvasva az enyémet szinte teljes egészében magamra ismertem. A figyelmemet különösen megragadta egy mondat, mely szerint az én utamhoz szorosan hozzátartozik egy erős vágy az önkifejezésre. Valóban így van, bár ezt így konkrétan sohasem fogalmaztam meg Magamnak. A könyv leírta, hogy a hozzám hasonló emberek sok érzelmet hordoznak magukban, aminek a többségét nem tudják a felszínre hozni, mert félnek, hogy nem tudják úgy kifejezni magukat mások előtt, ahogyan ők szeretnék, ezért elrejtőznek még önmaguk elől is és olyan szerepeket vesznek magukra, amik nincsenek összhangba a személyiségükkel. Azért írok most, hogy tegyek egy lépést az önkifejezés felé. Újrakezdeni, elkezdeni valamit, ami egy darab belőlem. És talán idővel ez a sok kis érzelem darab összeáll valamivé, ami segíthet rátalálni arra, amit egyenlőre csak öreg szerelemnek nevezek. 

Alte Liebe

Február elején Németországban jártam. Hannoverben találkoztam először az Öreg Szerelem kifejezéssel, ami a Hannover 96 jelmondata. Lelkesedésem a mondat iránt kezdetben a város és újonnan megszeretett focicsapatom iránti gyorsan növekvő szimpátiám táplálta, később azonban a gyűjtőneve lett mindazoknak a gondolatoknak, érzéseknek, élményeknek, vágyaknak, amiket még nem éltem át és  nem is tudok róla, hogy ez az, amit igazán akarok. Olyasmire vágyom, ami túléli a személyiségem változásait és velem együtt növekszik. Valami, ami igazán én vagyok. Ami mindig velem marad és, ha majd visszatekintek az életemre teljes szívemből azt mondhassam ez az én Öreg szerelmem, akit/amit igazi szenvedéllyel szerettem.  Most úgy érzem, hogy a kirakósom néhány kockája már a kezemben van,de sok darab még hiányzik. Nem látom a teljes képet és igazából sejtésem sincs, hogy milyen életet szeretnék viszont látni azokból a szétszóródott érzelem darabkákból, amik arra várnak, hogy megkeressem és a helyükre illesszem Őket. Egyenlőre csak elkezdtem valamit, ami egy kis darab belőlem. De talán idővel ezek a kis érzelem darabkák  összeállnak valamivé, amire azt mondhatom, hogy ez az, amit igazi szenvedéllyel szeretek és megmutatják azt , ami igazán én vagyok . Hogy ez egy tájkép lesz, csendélet, vagy akár egy absztrakt mű nem tudom. Egyedül a kép címében vagyok biztos: Öreg szerelem. 

Szeretek futni! A futás számomra a kikapcsolódás egy aktív formája. Kitisztítja a fejem egy fárasztó nap után, feltölt és segít rendet tenni a gondolataim között. Bár nem tartom magam egy nagy futónak, hiszen előfordul, hogy hetekig a futócipőm felé sem nézek, de mégis sok örömet okozott nekem az elmúlt 2 évben. Hallgatni a lélegzetvételem és a föld ropogását a lábaim alatt mindig jó érzésekkel töltenek el. Ilyenkor olyan, mintha felmentést kapnék a múlton rágódás és a jövőtől való aggódás alól. A  folyton hangosan fecsegő gondolatok ilyenkor csendesebbé válnak a fejemben és zajukat felváltják a lábaim alatt recsegő faágak friss roppanása , a harmatos fű susogása, és a földutak tompa püffenése. Olyanok akár a hangszerek, amik az én lábaim által játszák a világ egyik legszebb szimfóniáját. Szeretek futni!

Életem egyik legjobb futását Tihanyban éltem át, ahol tavaly nyaraltam a családommal. A nyírség egyhangú lapossága után egy igazi felüdülés volt végre hegyek között lenni! Nagyon szeretek ilyen helyeken járni! Mivel csak egy hétvégére érkeztünk ,és én mindent meg akartam nézni, amit csak lehet, ezért úgy döntöttem, hogy futva fogom bejárni a környéket.  Alig vártam, hogy a nappali  forróság kora esti meleggé enyhüljön. Vártak az emelkedők, az izgalmas és ismeretlen táj.

Futottam. Emelkedőn fel, emelkedőn le. Egyik utcáról a másikra. Azt sem tudtam, hogy merre járok, de ez a legkevésbé sem zavart, mert teljesen a hatalmába kerített a mohú vágy, hogy megtudjam milyen izgalmas dolgok várnak rám a következő emelkedő, vagy kanyar után. Minél többet mentem, annál több mindent akartam látni. Olyanná váltam, mint egy falánk kisgyerek, aki egyszerre akar egy zacskó gumicukrot a szájába tömni. Csak futottam. Láttam az apátságból elém táruló Balaton arisztokratikus kékségét, horgászokat, akik olyan áhítattal nézték a vizet a pecabotjaik mögül, mintha csak egy egzotikus szépség táncában gyönyörködnének, hajókat, akik hűségesen ringatóztak a vízen gazdájukra várva, a napot, ami még utoljára narancssárgára festette az eget és megfakult sugarait búcsúzóul szétszórta a habokban, mielőtt alábukott volna a hegyek mögött. Annyira csodálatos volt, hogy azt sem bántam volna, ha örökké tart a a futásom. Ritkán szoktam így érezni, de abban a pillanatban senkivel sem cseréltem volna.

Ugyanez az érzés fogott el, amikor a nyaralás utolsó napján búcsúzóul felfutottam az Óvári-dombra. Bár egy hang a fejemben folyamatosan azt duruzsolta, hogy azonnal forduljak vissza, mert el fogok tévedni, a lábaim makacsul csak mentek előre. Egyszerűen elvarázsolt a természet, az erdei kanyargós ösvények, a titokzatosan magas emelkedők, amik talán olyan magasra is felvihetnek, ahonnan a napot is megérinthetem. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki beszabadult a kedvenc játékboltjába és izgatottan jár a sorok között, mert az összes játékot látni akarja. Akkor még nem tudtam nevet adni ennek a lüktető könnyedségnek , ami a lábaimat akkor rabul ejtette. Később rájöttem csak rá, hogy ez  volt a felfedezés öröme. 

Ez az öröm szinte mindig velem van, amikor új utakon futok. A gyermeki kíváncsiság, hogy vajon merre lyukadok ki, ha a kereszteződésbe érve jobbra, vagy balra fordulok. Mi vár rám az erdő túloldalán? Egyszerűen megrészegít a felfedezésre váró táj titokzatossága, a kanyarokban megbúvó izgalmas kalandok. Közben gyönyörködöm az önmagából egyre több mindent felfedő  táj szépségeiben, ami olyan érzékien bontakozik ki a szemeim előtt, mint egy ruháitól lassan  megszabaduló buja szerető. 

 Szeretek új helyeken futni. Talán azért, mert az életem más területeire a megszokott. és egyben unalmas utakon járás a jellemző. Futás közben azonban átélhetem a kísérletezés izgalmát és a felfedezés örömét. Ilyenkor mindig rácsodálkozom, hogy egy addig ismeretlen terepre lépve hirtelen milyen sok új út nyílik meg előttem, amin elindulhatok. Mehetek jobbra, balra, egyenesen, be az erdőbe, vagy fel a dombon. Talán így működik maga az élet is. A megszokott és gyakran járt utak egy idő után elvesztik varázsukat, a gondolatok pedig, melyek a múlton rágódnak és a jövőn aggódnak egyre zajosabbá válnak. Ha azonban újra hallani szeretnénk az ágak friss reccsenésének, a harmatos fű susogásának és a földutak tompa püffenésének édes dalát a lábunk alatt zenélni ,új utakat kell keresnünk magunkat, ahol ismét megrészegíthet bennünket a titokzatos és ismeretlen táj,ahol minden egyes kereszteződés új lehetőségeket kínál, ahol  hatalmába keríthet minket a mohó vágy, hogy megtudjuk milyen izgalmas dolgok várnak ránk a következő kanyar vagy emelkedő után.  Ilyen a felfedezés öröme. Jó emlékeztető lesz ez magamnak! Szeretek futni!

( A képek forrása: saját )

A félmaratonra mindig is úgy tekintettem, mint az egyik legnagyobb sportteljesítményre. Évekkel ezelőtt, amikor még semmi közöm nem volt a sporthoz láttam egy dokumentumfilmet egy kanadai futóról, Terry Foxról, aki lábamputációja után úgy döntött körbe futja Kanadát. Futása a remény maratonja néven lett ismert, ami 143 napig és 5373 km-ig tartott, miközben emberek millióit inspirálta a változásra. A HŐS útját sajnos nem fejezhette be, rákban hunyt el 22 éves korában.

A története annyira mélyen hatott rám, hogy eldöntöttem, egyszer én is le fogok futni egy félmaratont az Ő emléke előtt tisztelegve. Bár akkor még csak pillanatnyi fellángolásnak tűnt ez az elhatározás és az idő előrehaladtával Terryről is megfeledkeztem, de a vágy, hogy megcsináljam a bűvös 21097 métert újra felerősödött, amikor a futás rendszeressé vált az életemben. Bár már mentek a 10 kilométerek, és néha kicsivel több is, de sosem éreztem magam elég felkészültnek ahhoz, hogy belevágjak  egy versenybe. Nyűgnek éreztem a heti minimum 3 futást az edzések mellett ,és drágának a beruházást egy jó futócipőre. Féltem, az elköteleződéstől az álom megvalósítása mellett.

Korábban már írtam Nektek arról, hogy a krynicai beast milyen nagy lökést adott, hogy merjek hinni önmagamban. Azután a verseny után döntöttem el, hogy ha már ez az év úgy is a sportról szól, nem halogatok tovább, lefutom a félmaratont. A szeptemberi nagyerdei futófesztiválra esett a választásom, így Augusztus 11.-én megvettem életem első (igazi) futócipőjét és még aznap el is kezdtem a felkészülést. Heti 3 futás és minimum 20 kilométert tűztem ki célként magamnak. A telefonom háttérképe a félmaraton befutó érme lett ( ezzel emlékeztetve magam, hogy mit akarok elérni) és beneveztem a versenyre. Már nem volt visszaút. Döntöttem! 

Futottam. Munka után a délutáni melegben, este a hűvös csillagfényes égbolt alatt, vasárnapi álmos reggeleken. Hosszúkat az erdei tornapályán, rövideket a Bujtosi-tó partján, közepeseket az otthoni földutakon. Futottam, amikor jól mentek a dolgaim és futottam, amikor rosszul. Amikor jó kedvem volt és akkor,amikor rossz. Amikor volt kedvem a futáshoz és akkor is, amikor nem. Közben felfedeztem új útvonalakat, láttam a lemenő nap utolsó sugarait megcsillanni a Bujtosi-tó vizén és az ébredező táj  csipás pillantásait is az első reggeli harangszónál.Éreztem az erdő hűs, zöld nyugalmát a lábaim alatt ropogni és olyan is megesett, hogy a futásomat átmenetileg meg kellett szakítani, mert utat kellett engednem egy velem szembe jövő birkacsordának. 


A verseny napján úgy ébredtem, hogy hamarosan megvalósítom egy álmom. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen érzés lesz beérni a célba úgy, hogy immár én is (fél) maratonista vagyok. Különösebb taktikám nem volt a versenyre azon kívül, hogy nem szabad elfutnom a táv elejét ,és ha a második és harmadik körben ( egy 4-szer 5 km-es pályán mentünk) jól be tudom osztani az erőmet, az utolsó 5000 métert már fél lábon is végigugrálom. Természetesen a bemelegítést most is elnagyoltuk és az első kilométerek is erősebbek voltak, mint amilyennek lennie kellett volna, ezért a táv elején egy kicsit aggódtam, hogy biztos fog-e menni a 21 kilométer, de a kör végére szép lassan beállt a tempó és a frissítőponton magamhoz vett víz és Energy Shot új lendületet adott a kulcsfontosságú 2. és 3. etap leküzdéséhez.

Ahogy fogytak a kilométerek úgy szakadt szét a mezőny ,s lassan a csapattársaim is lemaradtak tőlem, így a 3.kört már légüres térben kezdtem meg. Közel s távol senki nem volt. Mentálisan ez egy nehezebb szakasza volt a versenynek, mert a monoton futás alatt tudatosult bennem, hogy a lábaim bizony már nehezebbek és a légzésem egyenletes ritmusát sem olyan könnyű fenntartani már, mint az elején. Mivel nem volt semmi, ami elterelhette volna a figyelem a légzésemre  kezdtem el koncentrálni. Az orromon mélyen be és a számon lassan kiengedni a levegőt figyelve arra, hogy először az erősebbik lábam érkezzen a földre, mert az a láb kapja a nagyobb terhelést, ami kilégzéskor elsőként érintkezik a talajjal.

Az utolsó körhöz érkezve egy kellemetlen, szúró fájdalmat kezdtem érezni a térdemben. Először csak a jobban, majd csak a balban, végül mind a kettőben. Minden lépés olyan volt, mintha egy hideg pengét döfnének a lábamba. Ennek ellenére a tempó nem esett vissza ,és mivel hosszú idő után először megpillantottam egy kisebb csoportot a távolban futni úgy döntöttem megpróbálom utolérni őket, hogy addig se a fájós térdeimre figyeljek. Miután megelőztem őket utolértem egy futót, aki egy kicsit lassabban futott tőlem, de pont olyan tempóban még, amit nem éreztem zavarónak.Beálltam mögé. Felvettem a tempóját, figyeltem a lépteit és próbáltam utánozni a mozgását hogy kicsit pihenjek és szórakoztassam magam mögötte.  Mikor úgy éreztem elég erőt gyűjtöttem  nagyobb tempóra kapcsoltam és megelőztem őt. Elkapott a versenyláz! A célvonal előtt még két futót sikerült magam mögött hagynom, igaz az egyikük visszaelőzött a végén, ami akkor nagyon bosszantott, de az 1:53:37-es befutóidőmre és a korosztályos 6. helyemnek nagyon örültem. Büszke voltam magamra!

Epilógus

 Visszaemlékezve az első félmaratonom történetére elmondhatom, a döntést sokkal nehezebb volt meghozni, hogy elinduljak a versenyen, mint megtenni azt a 21097 métert, ami a célhoz vezetett.Számomra ez volt az a lélektani határ, amit át kellett törnöm ahhoz, hogy el merjem hinni magamról, képes vagyok rá. Ez segített elindulni azon az úton, amin járva megcsodálhattam a nap utolsó sugarait megcsillanni a Bujtosi-tó vízén, ahol hallhattam az erdő hűs nyugalmát ropogni a lábaim alatt és ahol időnként félre kell állni, hogy elengedhessek egy felém közeledő birkacsordát. Ő vezetett el a nagyerdő rajtvonalára és segített, hogy nem essen vissza a tempóm, amikor már minden lépésem fájt . Neki köszönhetem, hogy elmondhatom magamról ,le tudok futni egyben 21097 métert, és valószínűleg ő volt az, aki erőt adott Terrynek is, hogy egy lábamputáció után 143 napon és 5373 kilométeren át futhassa a remény maratonját. Csak egy döntés és semmi más! 

Visegrád, 2016.04.09. Rajt: 12:30. BIB szám: 3231. Csapat: WodWar Team.

Amikor február elején beneveztem a versenyre úgy gondoltam, hogy ezzel a sprinttel zárom le az elmúlt közel 1 év TRX és Crossfit pályafutását,ez lesz a búcsúajándékom magamnak, a koronája annak a hihetetlen időszaknak, ami akkor kezdődött ,amikor bizonytalanul és megilletődve megvettem életem első TRX bérletét. "Hosszú utat jártam be azóta, sok jó embert megismertem  és rengeteg élménnyel gazdagodtam, de ideje egy új fejezetet nyitni az életemben. "

Azon a március 14.-i hajnalon, amikor kimásztam az autóból vizesen ,sárosan és (gin tonictól) ittasan valóban egy új fejezet kezdődött az életemben.  Abban a hideg és sáros nádasban nem csak egy autó tört össze aznap reggel. Álmok, tervek, jogosítvány, büntetlen előélet, és az önmagamról alkotott pozitív képek szintén áldozatául estek felelőtlen döntésemnek . Akkor még nem is sejtettem, hogy nem is oly soká örömmel fogok fizetni azért, hogy vizes árkokból mászhassak ki sárosan és (örömtől) ittasan...   " Felborult egy személygépkocsi hétfő hajnalban Nyíregyháza és Nagykálló között. A nyíregyházi hivatásos tűzoltók a gépkocsit áramtalanították, a vezetőt könnyű sérülésekkel kórházba szállították. "

Attól a naptól kezdve nyugalmam a gondolataimtól csak akkor volt, ha edzettem vagy aludtam. A sport volt az egyetlen, ami átengedett pár aprócska fénysugarat az aggodalom és bűnbánás komor felhői között. Mivel tudtam, hogy legjobb esetben is egy komolyabb pénzbüntetésre számíthatok vissza akartam mondani a nevezésem, hogy ezzel is spóroljak. Nem érdekelt a spartan a legkevésbé sem. A legjobb barátom, Jani volt az, aki biztatott, hogy igenis menjek el Visegrádra, mert jól fogom érezni magam. Az ő szavai győztek meg, emiatt nem mondtam vissza végül a nevezésem. Bár továbbra sem érdekelt a spartan a legkevésbé sem. A versenycipőm is csak előtte egy nappal vettem meg...

Ilyen előzmények mellet vágtam bele életem első versenyének Visegrádon, 2016.04.09.-én Rajt: 12:30. BIB szám: 3231. Csapat: WodWar Team.

A rajt előtt  bennem volt persze az első bálozók természetes félelme, mert nem tudtam, hogy mire számíthatok, de amiatt nem aggódtam egy percig sem, hogy megsérülhetek a pályán, vagy, hogy nem tudom teljesíteni a távot. "3 héttel ezelőtt túléltem egy olyan balesetet, amiben könnyen meg is halhattam volna, elég volt a faszságokból , most már a sikernek kell következnie."-gondoltam magamban mielőtt eldobták volna a füstbombákat és elindult volna a tömeg. Elrajtoltunk. Sorba jöttek az akadályok, palánkok, hálók, szögesdrót, dárda, hegyi futás és én a baleset óta először teljesen képes voltam a jelenben lenni és csak élvezni azt, amit csinálok. Sárosan, vizesen, ( örömtől) ittasan. 1 óra 58 percig nem egy bűnelkövető voltam, aki az ítéletére vár, hanem egy versenyző, aki képes küzdeni és túljutni a rá váró akadályokon. 1 óra 58 percig igazán férfinak éreztem magam. Sárosan, vizesen, (örömtől) ittasan. 

Az eddigi versenyeimen azt tapasztaltam, hogy minden alkalommal van egy gondolatban kiválasztott mumus akadály, amit fogalmad sincs hogyan fogsz megcsinálni. Félsz tőle és rettegsz a pillanattól, amikor szemben találod vele magad a pályán. Visegrádon egy ilyen akadály volt nekem a 3 méteres palánk. amin át kellett mászni. Mikor mentálisan hangolódtam a versenyre és videókat néztem az akadályokról egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy segítség nélkül megcsináljam. Ez volt az én lélektani határom. A verseny szépen haladt a maga útján, minden gond nélkül haladtunk előre és szépen lassan megnyugodtam, hogy nem érdemtelenül vagyok itt, amikor szemben találtam magam az én vízválasztómmal. Olyan pökhendin tornyosult elém, szinte kérkedett a nagyságával. " Most mutasd meg mit tudsz!" szólt hozzám várakozóan és kissé lekezelően. Megálltam tőle pár méterre és vártam, hogy elfogyjon előlem a tömeg és elég lendületet tudjak venni, hogy felugorjak rá. " Na mi lesz?"- szólt rám csodálkozva. " "A csapattársaid már rég túljutottak rajtam"-gúnyolódott velem. Vettem egy mély levegőt és elindultam felé. Ez a lélektani határ! Pár másodperc volt az egész. Vettem egy nagy lendületet, felugrottam és belekapaszkodtam a tetejébe. Sosem gyakoroltam a mozdulatsort, de olyan ösztönös csináltam a feladatot, mintha csak erre születtem volna. Felkönyököltem rá,  az egyik lábam átlendítettem rajta, majd a másikat is és szép lassan leereszkedtem a túloldalon. " Ez igen! Jól csináltad!"- szólt utánam elismerően. " "Ez volt a lélektani határ! Innentől nincs más dolgod, mint élvezni, amit csinálsz!"-kiáltott még utoljára utánam mikor már az egyensúly pallón is túljutottam és elárasztott egy olyan könnyed és mámoros magabiztosság, amiben egyszerűen képtelen voltam hibázni. Mintha szuper erőm lett volna. Amikor a kezembe vettem a dárdát életemben először tudtam, hogy el fogom találni a bálát. Nem volt előtte semmi pozitív mantrázás, egyszerűen éreztem, hogy ez fog történni, nincs más forgatókönyv a sikeren kívül.  Az érzést leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor kihúzod a kedvenc tételed egy nehéz vizsgán és pontosan tudod, hogy életed feleltét fogod produkálni, vagy amikor egy randin megfogod egy lány kezét, ő  rád mosolyog és te  tudod már csak pillanatok választanak el titeket az első csóktól... Ebben a tudatállapotban az sem jelent problémát, amikor a végén elrontod a multibart és még utoljára be kell állnod a büntetőzónába mielőtt átugornád a tüzet és beteljesítenéd a sorsod, mert már minden mozdulat öröm és az sem baj, hogy feszül a combod és fáj a vállad az utolsó burpeeknél, mert már átlépted a lélektani határt, megfogtad a dicsőség kezét és már csak arra vár, hogy megcsókold őt. Így is történt. Átugrottuk a tüzet. Sárosan, vizesen, az örömtől ittasan...

Epilógus

Egy év telt el a visegrádi sprint óta.Élmények szempontjából nem ez volt a legemlékezetesebb versenyem, mégis fontos állomás volt az életemben, mert a balesetem óta itt éreztem  először igazán jól magam, itt voltam először igazán büszke és itt tudtam először nem egy bűnelkövetőként, hanem egy jó emberként tekinteni magamra. Az ott kapott sikerélmények hetekre feltöltöttek energiával, amire nagy szükségem volt azokban a vészterhes időkben. Emlékszem a versenyt követő napokra, amikor szinte lebegtem az elégedettségtől és büszkeségtől. Fantasztikus volt az a könnyedség!Ezek az érzések azonban egy idő után elmúltak és én vágytam arra, hogy újra és újra átélhessem őket. Valószínűleg ez (is) motivált abban, hogy utána más versenyeken is elinduljak. Így lettem később wine runner, éjszakai és virtuál futó,(fél)maratonista és végül trifectás. Sok mindent köszönhetek az első utamnak a trifectához. Adott egy újfajta identitást, megismertem egy nagyszerű közösséget , a segítségével sok olyan helyre eljutottam, ahová nem biztos, hogy amúgy elmentem volna, új barátokat és (siker)élményeket kaptam tőle és halványította az emlékeit annak a szörnyű márciusi hajnalnak. A hegyek és az akadályok új oldalamról mutattak be saját magamnak és rátereltek arra az ösvényre, ami nemcsak a trifectához, hanem egy mélyebb önismerethez is elvezethet. A régi életem romjain egy új korszak sarjai kezdtek növekedni. Versenyző született!  

" Ma még egyszer harcba szállok
  Megvívom az utolsó nagy csatát
  Ma élek, és meghalok
  Ma élek, és meghalok."

 Az októberi szezonzáró a trifecta felé vezető út utolsó állomása volt, ami egyben a legnehezebb és legküzdelmesebb,  verseny volt számomra 2016-ból. Ez volt eddig az egyetlen olyan spartanom, amire azért mentem el, mert tényleg ott akartam lenni. Ott akartam lenni, mert úgy éreztem ilyen közel a trifectához már nem állhatok meg, mert vágytam arra, hogy a célban összepacsizhassak a csapattársaimmal, mert vágytam a verseny utáni eufóriára, arra, hogy igazán éljek. A krynicai beast meghozta az önbizalmam és megerősített abban, hogy jó úton járok az edzéseket illetően. A felhozó versenyek is jól sikerültek, (augusztusban őrült futás ,szeptemberben pedig a nagyerdei terep félmaratonon értem célba) kétségem sem volt afelől, hogy tokajban is helyt tudok állni. Gondolatban már láttam magam előtt, ahogy lefényképezem a 3 érmet együtt és már azt is tudtam, hogy milyen idézettel fogok a közösségi oldalakon erről a jeles alkalomról megemlékezni.

A verseny előtti napokban a rituálé részként elmentem a gyógymasszőrömhöz beszalagozni a térdemet, megvettem a szükséges táplálék kiegészítőket és a versenyruhám, szóval minden szempontból készen álltam arra, hogy megmérkőzzek a (krynica után kissé lebecsült) Tokaji- heggyel. " Hiszen ez csak egy szuper, a szörny után meg sem fog kottyanni"- gondoltam magamban. Rosszul gondoltam...


A Kopasz-hegy igazi erődemonstrációt tartott nekem és megmutatta, hogy nem minden verseny kalandtúra, ahol élvezzük a tájat és jókat beszélgetünk a csapattársakkal az élet nagy dolgairól. Van egy másik oldal is, ahol küzdeni kell, ahol leszegett fejjel és fogat összeszorítva kell menni előre. Szinte rám parancsolt, hogy mutassam meg végre, hogy mit is tudok és ne csak lötyögjek, mint ahogy Visegrádon és Krynicán tettem. Ezt követelte tőlem, amikor a bokáig érő sárban kellett hegymenetben felmászni a TV toronyba, amikor az atlas carry szikláit cipeltem, amikor alámerültem a Tarcali bányató 2 fokos vizében, vagy amikor  nehéz homokzsákot cipeltetett fel  velem a palánkokkal nehezített sípályára. Nem adta meg azt a könnyítést sem, hogy küzdelmemben osztozhassak a csapattársaimmal, (a korábbi versenyektől eltérően ezúttal nem várogattuk meg egymást az akadályok után, mindenki a maga kis versenyét futotta), mert azt akarta, hogy ezúttal egyedül harcoljak és csak a magam erejére támaszkodjak. 

Bár fizikailag eleget tudtam tenni a 'Hegy követeléseinek, de fejben teljesen szétmorzsolódtam. Magányosnak és üresnek éreztem magam. Már csak távoli emlékek voltak a napsütötte krynicai hegyek, ahol olyan jól éreztem magam és ahol a verseny idejére teljesen  át tudtam magam adni a  pillanatnak. Itt csak sár volt  és sok idegen ember...  Minél hamarabb túl akartam lenni az egészen. Olyanná váltam, mint egy önző robot, aki csak megy előre és teljesen hidegen hagyja, hogy mi történik körülötte. Az a Pali, aki örömmel segített Visegrádon és Krynicán kérés nélkül  bármelyik versenyző társának ezúttal szívfájdalom nélkül tovább futott egy begörcsölt lábú versenytársa mellett, akinek adhatott volna magnéziumot, teljesen rezignált nyugalommal hallgatta végig egy férfi fájdalmas sikolyát, amikor leesett az egyik palánkról, és az sem érdekelte, hogy zsákcipelés közben egy tőle pár méterre lévő nő segítséget kér valakitől (talán pont tőle), mert teljesen elkészült az erejével.  

" Ma még egyszer harcba szállok, megvívom az utolsó nagy csatát. Ma élek és meghalok, ma élek és meghalok." Csak ez a mantra járt a fejemben. Ezt ismételtem magamnak, amikor a zsákot cipeltem a sáros sípályán, amikor sokadjára is elcsúsztam a lejtőn,  amikor a vállam már égetően fájt a kaviccsal megrakott vödör súlya alatt, vagy amikor reménytelenül távolinak tűnt még a hegy csúcsa.
Úgy éreztem, hogy ha másra nem is, de arra jó ez a hely, hogy megvezekelhessek a bűneimért. Itt végre kiegyenlíthetem a számlát Istennel.

A verseny utolsó méterein összepacsiztam egy gyerekkel, aki az anyukájával nézte a cél felé haladó versenyzőket. Ő bizonytalanul a kordonon belülre nyújtotta kezét és én már pont túlmentem rajta, amikor feleszméltem, ezért visszafordultam, hogy pacsizhasson velem. Számomra ez volt a vezekléssel és magányos küzdelemmel átitatott verseny legszebb pillanata, mert hosszú órák után először éreztem úgy, hogy én nem egy önző robot vagyok, aki csak megy és hidegen hagyja minden, ami körülötte történik, hanem egy versenyző,  aki talán azzal a pacsival egy szép élménnyel ajándékozott meg egy gyereket.  Nekem nagyon sokat jelentett! 

Bár élmények szempontjából nem a tokaji volt életem legjobb versenye, de a 'Hegy ismét jó tanáromnak bizonyult és bölcs tanácsokkal látott el a jövőre nézve: Tiszteld a távokat bármekkora legyen is az! Nincsenek "csak" sprintek, "csak" szuperek, "csak" 5 kilométerek... Távok vannak, amik különböző módon teszik próbára a képességeinket, de még a legkisebb is megadja a lehetőséget, hogy a legjobbunkat nyújtsuk rajta.  Egyedül is tudsz harcolni! Akkor vagy csak igazán erős, ha saját magadra kell támaszkodnod, mert arra készet, hogy kihozd magadból a legjobbat. De ne feledd a siker semmit sem ér, ha az örömben és küzdelemben nem tudsz kivel osztozni, jó az, ha vannak társaid!

 Másnap az érem bekerült méltó helyére. Ahogy nézegettem rájöttem, hogy az összes közül ez csillog a legfényesebben. A kollekció vele együtt teljes lett és én úgy éreztem, hogy a  nehéz évkezdet, összetört autó és elvesztett jogosítvány után végre alkottam valamit, amire büszke lehetek. Az út a trifectához valójában sokkal többről szólt annál, hogy összerakjunk a végén 3 érmet. Új barátokat, sikerélményeket, kalandokat, célokat, kihívásokat adott nekem és megmentett attól, hogy a balesetem után teljesen összetörjek Általa egy új oldalamat ismertem meg , s bár nem változtatta meg gyökeresen az életemet, de mutatott egy izgalmas és kihívásokkal teli új világot, ahol elhihetem, több is lehetek annál, mint amit eddig gondolni mertem.

"...Köszönjük Élet! áldomásaidat, ez jó mulatság, férfi munka volt! " 
 

(Katának és Gergőnek ajánlva)

Időrendi sorrendben haladva ez a '16-os év második versenye volt, de élmény szempontjából az abszolút első, ezért írok először erről Nektek. Ahhoz, hogy megértsétek miért volt számomra olyan meghatározó ez a verseny utazzunk egy kicsit vissza az időbe egészen 2016 tavaszáig, amikor is egy a saját felelőtlenségemből bekövetkezett autóbaleset ketté törte minden addigi tervemet arra az évre vonatkozóan. Életem eddigi legnehezebb időszakát éltem át akkor és egyedül a sport és a versenyzés adott némi sikerélményt a gondokkal teli életemben. 

Az áprilisi visegrádi sprint eufóriája már rég a múlté lett addigra és én azt gondoltam, hogy az elmúlt egy év TRX és Crossfitbe befektettem munkámra méltóképp feltettem a koronát a piros színű finisher érmemmel. Elég volt ennyi az extrém sportokból! "Talán még tokajba elmegyek majd, ha lesz kedvem.".Az életnek azonban egészen más tervei voltak...

Egy májusi crossfit után odajött hozzám egy csapattársam és kérdezte, hogy mit szólnék hozzá, ha elindulnánk a júliusi Beasten Krynican, mert tök jó móka lenne és ő úgy gondolja, hogy ennyi trx és cross edzés mellett nem jelentene túl nagy problémát nekem teljesíteni a távot. Akkor azt mondtam neki, hogy én még nem érzem magam olyan kondiban, hogy egy ilyen nehéz és hosszú pályán versenyezzek, ráadásul még csak egy sprinten voltam eddig, túl nagy lépés lenne a sprintről egyből a szörnynek neki ugranom... Gergő azonban kitartó volt (szerencsére) és addig-addig mondogatta, hogy de menjek, mert milyen szép ott a táj és milyen jó érzés lesz a fáradt lábainkat a pályát majd átszelő hűs patakban megpihentetni, hogy végül beadtam a derekam. Abban, hogy végül elutaztam a versenyre szintén nagy szerepe egy másik nagyon jó barátomnak, Katának. Akárhányszor találkoztunk mindig megígértette velem, hogy elmegyek Krynicára. Magam helyett is hitt bennem, elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy átélhessem életem egyik legmeghatározóbb hétvégéjét. 

Szállást nem is foglaltam magamnak, még azt sem tudtam hogyan mennék ki egyáltalán Lengyelországba. Úgy voltam vele majd előállok valami kifogással, hogy sajnos végül miért nem tudok  menni, eladom a nevezésem és minden rendben lesz. Az életnek azonban más tervei voltak...

Úgy alakult, hogy más crossfittes csapattársaim is beneveztek közben Krynicára. Ők előzetesen a szeptemberi revistei beastet nézték ki maguknak, de az időpont végül nem volt megfelelő, mert ütközött egy másik versenyükkel. Hirtelen lett kivel kiutaznom és szállásom is lett a segítségükkel, így bár továbbra is iszonyatosan féltem ettől a kihívástól eldöntöttem, hogy nem mondom vissza a nevezésem, szembenézek a szörnnyel és imádkozom, hogy ne essen semmi bajom a pályán...

A verseny előtt egy héttel már aludni sem tudtam, annyira ideges voltam. A pokolba kívántam az egészet, de már nem volt visszaút. Menni kellett, mert az élet valamiért ezt az utat szánta nekem...

Elérkezett a verseny napja. A verőfényes napsütésre csak a borús gondolataim vetettek árnyékot, de a csapattársakkal való beszélgetés, a fesztiválterületen gyülekező versenyzők látványa és az adrenalin pumpáló zene sokat segített abban, hogy némiképp megnyugodjak. Itt az idő! 9:45, elrajtolt a futamunk. Minden egyes megtett méter egyre inkább megnyugtatott és az első palánkos akadályok után tudtam, hogy nem lesz gond a térdemmel, bírni foglya a versenyt!  A kötelen való meglepően könnyű felmászás után (visegrádon a feléig sem jutottam fel)pedig  tudtam, hogy én ezt a versenyt meg tudom csinálni. Onnantól kezdve a verseny olyan volt, mint egy igazi kalandtúra. Élveztem a festői tájat, a meredek lejtőket és kaptatótak, a valóban hűs, lábfrissítő patakot, a sok magyar versenyzőt (800 indulóból 300 magyar volt), és életemben talán először hatalmas büszkeséget éreztem, hogy én is magyarnak születtem.

A pályán két versenyző nő különösen nagy hatással volt rám. Az egyikük Hajni, aki úgy teljesítette a távot, hogy a pálya harmadánál annyira megfájdult a térde, hogy csak bicegve tudott haladni,a másik pedig Viki, akit bár a rönkön egyensúlyozós feladatnál az egyik pályabíró végigkísért, hogy ne essen le (és szabályosnak is ítélte) , de Ő mégis megcsinálta a 30 burpeet, mert ez így sportszerű és nem azért jött, hogy csaljon. Mindkét esetben tátva maradt szám! Nekem aznap ők voltak a hőseim és nagyon hálás voltam az életnek, hogy szemtanúja lehettem példaképek születésének.

7 óra és 5 percig tartott ez a hihetetlen kaland. Az első külföldi versenyem, az első beast ,és talán a balesetem óta az első olyan alkalom, amikor igazán élőnek éreztem magam...

És hogy mit tudtam meg a célvonalnál?

Sokkal többet annál, mint hogy milyen hosszú volt a pálya, mekkora volt a szint és mennyi akadály volt. Megtudtam, hogy az igazán jó dolgok a félelmen túl várják az embert. Önfejlesztő könyvekben sokat olvastam arról, hogy "lépj ki a komfortzónádból", de gyakorlati tapasztalatom nem volt róla addig a versenyig, hogy ez hogyan is néz ki valójában. Megtudtam, hogy csak akkor fogom megtudni ki vagyok és mire vagyok képes igazán, ha olyan dolgokat is megteszek, amiket még soha.  Ha a kifogásaimra és a félelmeimre hallgattam volna most egy életre szóló élménnyel lettem volna szegényebb. Megtudtam, hogy ha elköteleződsz  egy cél mellett az élet elkezd támogatni a megvalósításában.  Miután befizettem a nevezésem és azon gondolkodtam hogyan kellene visszamondani azt a többi csapattársam is benevezett krynicara és ők ajánlottak fel, hogy velük ki tudok utazni és szállást is intéznek nekem.  

Krynica számomra a tavalyi év egyik legjobb versenye volt. Talán a sok új élmény, talán azért, mert megcsináltam egy olyan dolgot, amit előtte lehetetlennek gondoltam. Talán a kettő együtt. Ki tudja? Pedig én nem kerestem a kihívást. Sőt menekülni akartam előle. De az élet más utakat szánt nekem... 

Sziasztok!

Először egy évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy elkezdek blogot írni. Akkor egy elég nehéz időszakát éltem az életemnek és úgy gondoltam jó lenne megosztani másokkal az érzéseimet, gondolataimat. A kezdeti lelkesedés akkor hamar alább hagyott és egy rövid vázlat megírása után abba is hagytam az egészet. A legutóbbi hétig nem is gondoltam rá, hogy újra neki kezdjek. Ekkor egy barátommal beszélgettem az élet nagy dolgairól, akinek megemlítettem , hogy szeretek írni, bár nem túl gyakran szoktam. Ő javasolta, hogy kezdjek el blogolni. Mondtam neki, hogy ez szuperül hangzik, de fogalmam sincs miről írhatnék. Szintén neki köszönhetem, hogy a sportot választottam kiindulási témámul, hiszen az elmúlt két évben valósággal beleszerettem a mozgásba. Kezdetben csak TRX, ami később crossfittel és futással is kiegészült, míg a tavalyi évben egy új szintként megismerkedtem a versenyzés világával is. ( spartan race távok és futóversenyek)

Alapvetően nem az a célom, hogy megmondjam az olvasóknak a tutit arról,  mit és hogyan kell csinálni, ha pl. izmot akarunk építeni vagy szeretnénk lefutni egy félmaratont, mert ehhez nem rendelkezem még a szükséges kompetenciákkal, de szeretném Veletek megosztani, hogy számomra eddig mit adott a sport és egy edzés vagy verseny közben milyen élmények érnek. Más témákban is tervezem az írást, de egyenlőre a sport lesz a fő irányvonal. :)

Jó olvasást!

P