A reptéren álltam. Ez volt az első repülős utazásom egyedül és bevallom eléggé féltem. Már túl voltam a csomag ellenőrzésen és arra vártam, hogy megtudjam melyik kaputól indul majd a gépem. Míg várakoztam felmentem a reptéri dohányzóba elszívni egy cigit. Kezdtem kicsit megnyugodni, de eléggé világ vége hangulat kerített hatalmába. Sosem féltem korábban a repüléstől, de akkor ott elgondolkodtam rajta, hogy mi van, ha  ezek a mostani életem utolsó percei? Telefonálni akartam. Hallani annak az embernek a hangját, aki olyan fontos szerepet tölt be az életembe. A választás  engem is meglepett. Apa számát tárcsáztam. El akartam neki mondani, hogy minden rendben ment eddig, és hamarosan indulok a gépemhez. És persze azt, hogy szeretem. Olyan jó volt hallani a hangját! Annyira kellett  az a pár perc, amit beszélgettünk. Megnyugtatott. Hosszan lehetne írni a Vele való kapcsolatomról, ami szerintem többször volt negatív, mint pozitív, vagy arról, a haragról, amit sokszor érzek iránta,de e a kapcsolatunk minden viszontagsága ellenére nagyon fontos szerepet tölt be az életemben .Ezzel a felismeréssel indult az utazásom, pedig még el sem indultam...

A repülőgépen elkezdtem hallgatni Hamvas Béla Babérliget c.könyvét , amit még Marina töltött fel a telefonomra.(Marina egy nagyon különleges ember az életemben, aki óriási hatással van a gondolkodásomra.) Azt mondta, hogy ezzel a könyvvel kezdjek, mert tökéletesen visszaadja annak a mediterrán szigetnek a hangulatát, ahová utaztam éppen. És milyen igaza volt! Imádtam hallgatni! Teljesen ráhangolt arra a sok szépre, amit hamarosan magam is megtapasztalhattam. 

Hamvas Béla éppen a virágszedés művészetéről mesélt, amikor a repülőgép ablakát hűségesen kísérő kövér felhők alól először csak a mélységes és kéken fodrozódó tenger, majd bézs színű mészkősziklák, később utak legvégül  lapos tetejű házak és autók is kirajzolódtak. Majd a gép hirtelen fordult egyet és az ablakból semmi mást nem lehetett látni csak a  mélykéken hullámzó Földközi-tengert. Olyan érzésem volt akkor, mintha egy akváriumban lennék. Fantasztikus élmény volt!

 Megérkeztem.A szél szokatlanul sűrű forróságot söpört az arcomba a háttérben pedig pálmafák ringatóztak. Mintha csak barátságosan integettek volna a messziről jött idegennek. Olyan szépek voltak és Én olyan elégedett, hogy életemben először teljesen önállóan eljutottam egy ilyen messzi helyre. Büszkeségem Magam iránt szinte végiglebegtetett a kijárathoz vezető úton. Teljesítményem egy mentolos Pall Mallal jutalmaztam míg vártam Gergőre és Amirára, akik jöttek értem. 

Kopár mészkősziklák, óriásira nőtt kaktuszok ( tudtátok, hogy a kaktusznak is van gyümölcse?), mélykék tenger  lapos tetejű (olykor romos) házak és egy hatalmas vadon nőtt banánfa között vezetett az utunk hazáig, és amerre csak néztem építkezési darukat láttam. Mint megtudtam a szigeten folyamatosan építkeznek, de a munkával nagyon lassan haladnak. Peter Mayle Egy év Provanceban című könyvében éreztem magam az építkezéseket látva, ahol időnként hónapokra leállnak egy munkával és majd valamikor újra elkezdik, ha éppen ráérnek... . A játszótér, ahová edzeni jártunk pl. régóta le van zárva, mert a térkövek még nincsenek lerakva. Igazából nem egy hatalmas munkáról lenne szó, de hosszú idő után most kezdtek hozzá újra. ( Ennek szemtanúja is voltam) A legtalálóbban szerintem Hamvas Béla fogalmazta meg a Babér-liget könyvben, hogy milyenek is a déli emberek: " Semmi sem sürgős. Minél lassabban és minél kevesebbet. A déli ember úgy él, mintha állandóan szabadságon lenne. " 

 Bár sajnos a helyiekkel semmilyen kapcsolatba nem kerültem leszámítva persze pár felületes csevegést a strandon vagy a boltban ,de egy máltai kislány, Sophie különösen nagy hatással volt rám. Ő Gergőék lányánák az egyik barátnője és egy délután átjött hozzánk beszélgetni. Számomra Sophie testesítette meg mindazt, amit a mediterrán emberekről korábban gondoltam: életvidám volt, barátságos, érzelmes, nyitott és folyton mosolygott. Olyan hihetetlen természetességgel kérdezte meg tőlem ,hogy "How are you?", hogy  egészen meglepődtem. Ritkán szokták megkérdezni tőlem, hogy hogy vagyok, főleg pár perc ismertség után, de ezzel a kérdésével és a természetességével teljesen levett a lábamról. Szerény angol tudásommal elmondtam neki, hogy Amira megmutatta az instagram profilját, de sajnos nem látom a képeit, pedig kíváncsi lennék rá. Persze azonnal "bekövettük" egymást a közösségi oldalon. Addig sem kicsi szimpátiám iránta pedig tovább nőtt, amikor láttam, hogy úgy köszön el Amirától és Erikától, hogy megöleli Őket. Ez a kislány néhány perc leforgása alatt példát mutatott nekem abból, hogy bizony ilyen könnyedén és természetesen is lehet viselkedni emberek között nemcsak feszengve és keresve a szavakat, ahogy sokszor én szoktam. Bár nagyon keveset tudtunk beszélgetni a nyelvi korlátaim miatt, de ennek ellenére nagyon örülök, hogy megismertem Őt. Gyerek iránt még sosem éreztem korábban ilyen erőteljes szimpátiát. Remélem fogok még Vele találkozni.

De ugyanezt a lazaságot véltem felfedezni vendéglátó barátaimnál is. Nincs az autó jobb oldalán visszapillantó tükör? Megállunk egy kicsit a tilosban? Az autóról már egy ideje lejárt a műszaki? Nem számít! A szigeten élők ilyen apróságokkal nem foglalkoznak. Mellesleg imádtam azt a "tragacsot"! Pont olyan volt, mint Stanley Ipkiss kölcsönjárgánya a Maszkban, amivel elment bulizni Coco Bongoba. De említhetném a lezárt parkot is, amit hónapok óta térköveznek. Elvileg belépni tilos, de Gergő mégis ott tartja az edzéseket. Nekem, aki próbál mindent jól csinálni és mindenkinek megfelelni ezek nagyon érdekesek tapasztalások voltak.

Egy esti illegál TRX után úgy döntöttem mártózók egyet a tengerben. A parthoz érve azonban elbizonytalanodtam. Biztos, hogy szabad ezt? Mit fognak gondolni rólam azok, akik látnak engem. Már majdnem visszafordultam, amikor arra gondoltam, hogy szinte sosem csinálok semmi spontán dolgot. Mindig csak agyalok, ahelyett, hogy azt tenném, amit tényleg szeretnék.  Kicsit feszengve ugyan, de ledobtam magamról a ruháim és beugrottam a tengerbe. Ez volt a nyaralásom egyik legjobb élménye. Ahogy szintén emlékezetes maradt, amikor egy délelőtt úgy döntöttem, hogy elmegyek futni. Ha új helyen járok minimum egy felfedező futást be szoktam iktatni. Nagyon meleg volt és a visszafele úton már a pólót is soknak éreztem. Annyira nem szeretem a testemet mutogatni, mert közel sem tökéletes, de akkor úgy döntöttem nem érdekel. A pólót a fejemre kötöttem és futottam félpucéron, rengő hassal... És, hogy az élmény még teljesebb legyen  utána fürödtem egyet a tengerben. Bizony így mennek a dolgok arrafelé. Ott sincs kolbászból a kerítés, de valahogy mégis másabb az élet. Barátom ,Gergő ezt úgy fogalmazta meg , hogy bár az árak magasabbak és a bérek nem sokkal többek, mint itthon, de az ember mégsem költi túl magát, mert jóval kevesebb dologra lesz szüksége. Megváltoznak az igényei. És ebben teljesen igaza volt!.  Nekem ott elég volt egy, rövidnadrág  és strand papucs, egy "How are you?" és beleugrani  a tengerbe...

Élményekből pedig nem volt hiány. Egy nap elmentünk Gergővel és Amirával túrázni Tuffiehába. Fantasztikus útvonalak vezettek végig a mészkősziklákon. A táj pont olyan volt, mint a azokban a terepfutó videókban, amiket néha nézni szoktam a YouTube-on. Alattunk a homokos tengerpart, körülöttünk kopár sziklák itt-ott gyér zölddel megfűszerezve ,és végig, ameddig a szem ellát a zavarba ejtően mélykék tenger. Ritkán van alkalmam arra, hogy egy helyen lássak mindent, amit a természetben annyira szeretek, de Tuffieha igazán bőkezű volt velem, mert minden szépségét felfedte előttem. A túránk végén egy nagy lépcső vezetett vissza a parkolóhoz, ahol az "Öreg tragacs" várt ránk. A lépcsőfokokon a következő felirat állt: " We don't have to see the whole stairway just take the first step." Vagyis Nem kell látnunk az összes lépcsőfokot csak tegyük meg az első lépést. Vagy egy másik: "Kövesd a szíved. A strandhoz fog vezetni." Ghajn Tuffieha ezekkel a szavakkal köszönt el Tőlem. Mindkettő telitalálat volt...

A melliehai házak színes ajtajai szintén nagy hatással voltak rám. Különösen a kékek tetszettek. Olyanok voltak, mintha kapuk lennének egy új világba. Ahogy álltam az ajtó előtt kicsit úgy éreztem magam, mint amikor az oviban azt próbáltam kitalálni, hogy vajon mi lehet a padlásajtó mögött. Olykor tündéreket, máskor zoknialakú szörnyeket képzeltem oda nagy fehér fogakkal.Sosem akartam megtudni valójában mi lehet az ajtó mögött., de jó volt azon fantáziálni ,hogy vajon milyen kalandok vagy borzongások várnának rám, ha történetesen be tudnék menni..És valahogy így voltam én a melliehai házak színes ajtajaival is... Tényleg kapu lenne egy teljesen új világba?Vagy netán ott is tündérek és zoknialakú szörnyek lennének? Nem hiszem. Az izgalmas pont ez benne, hogy nem is kell tudnom mit rejtegethet, mert a képzeletemben bármi lehet mögötte. 

De ugyanilyen lenyűgözőnek találtam a vallettai szabadtéri színpadot is, ahol egy opera darabnak volt a nyilvános próbája. A színpadot elkerítő korlátok melletti a járdapadkán emberek ültek, cigiztek és nézték az előadást. És ez nekem iszonyatosan tetszett. Mellesleg Vallettában sétálgatva teljesült egy álmom. Mielőtt elutaztam a szigetre a telefonom háttérképét megváltoztattam egy az utazásra emlékeztető fényképre, amit még Gergő készített. A fotó egy lejtős utcát ábrázolt, ahol esernyővel sétálnak az emberek. A háttérben elmosódva látszódik a tenger a kép jobb oldalán pedig egy épület, amin egy női fodrászat cégére látható. Nagyon tetszett ez a fotó és eldöntöttem, hogy ezt az utcát Én is leakarom fényképezni, bár akkor még nem tudtam, hogy melyik városban készült. Az utcába elsétáltunk és a fotó elkészült. Arra gondoltam a képet nézegetve, hogy időnként milyen váratlanul  is teljesülhetnek az ember álmai. És erre az tűzijátéktól, és zenétől  zajos város elmosolyodott és  csak  annyit mondott:"Pedig bármikor megtörténhet." Ahogy MDina, a régi főváros is tanított, de egészen másképp, mint ahogy bölcs tuffiehai lépcsők vagy a nyüzsgő Valletta tette. MDina mindezt úgy csinálta, hogy közben nem beszélt.. Csendje hűsen és ánizs illatúan omolt rám a sárgán pislákoló szűk utcákban járva és a mészkő falaiból béke és nyugalom áradt. Mintha csak a könyvtárban vagy a meditációs központban lettem volna. Fantasztikus volt!

Úgy gondolom nem véletlen, hogy legjobban ezek a dolgok fogtak meg a szigeten. Leginkább most csendre, kultúrára és a természetre van szükségem. És persze a tengerre... Teljesen mindegy volt, hogy reggel, délután vagy este találkoztam vele a látványa mindig lenyűgözött. Távolról nézve egészen mélykék volt, a partról  türkiz, úszva benne pedig olyan átlátszó,és tiszta  mint az üveg. A hangja pedig... Nos, reggel, amikor futni vagy edzeni mentünk még lassú volt és kócos. Keveset szólt, de az mégis olyan érzelmes volt, akár egy ébredés utáni csók.  A délutáni tenger morajlása ellenben vidám volt és csicsergős. Olyasmi, mint amikor nők beszélgetnek egymással a kozmetikusnál, vagy egy kávéház teraszán. Nagyon szerettem hallgatni a fecsegését a parton ülve, miközben gyerekek ugráltak a vízbe a szikláról, langyos víz nyalogatta a talpam és egy közeli szirten egy néger nő napozott. Este pedig , amikor a víz hozzácsapódott a mészkő falakhoz egy szerelmes nő suttogását hallottam, aki édes kis semmiségeket duruzsol a választott férfi fülébe. Aznap reggel, mielőtt felszálltam a reptéri buszra még kimentem hozzá. Csak álltam előtte és néztem a vízén ringatózó sok kis csónakot.  Olyanok voltak, akár a széthagyott matchboxok egy padlószőnyegen. Búcsúzás helyett ajándékul a szívem egy darabját otthagytam neki, vigyázzon rá míg visszajövök érte. Cserébe pedig nem kértem mást csak egy mészkövet, hogy mindig legyen nálam valami, ami rá emlékeztet. 

A buszon ülve egy már ismert szorongás fogott el. Mi van, ha rossz helyen szállok le és nem érem el a gépem? Alig beszélem a nyelvet, ha valami baj történne, kitől tudnék segítséget kérni? A gondolat  megijesztett. Nagyon egyedül és kiszolgáltatottnak éreztem magam és semmi másra nem vágytam csak valakire, akibe belekapaszkodhatok és leveszi rólam ezt az óriási terhet. De egyedül voltam.  Arra gondoltam, hogy vajon mikor fog elmúlni ez az órási kérdőjel bennem? Hány versenyen kell meg elindulnom és milyen messzire kell még elutaznom, hogy végre elkezdjek bízni a képességeimben és hinni magamban? Vajon bekövetkezik ez valaha? Vagy egész életemre ilyen maradok? Miközben úrrá lett rajtam a kétségbeesés tettem egy fontos felismerést magamról. Én nem akarom vállalni a felnőtt élet kihívásait. Nekem abból csak annyi kell, hogy hazamehessek későn is, bármikor ihassak egy vodka szódát és oda mehessek ahová csak akarok. De nem akarok számlákat fizetni, az életemért felelősséget vállalni, vagy gyerekeket nevelni, sőt elvárom, hogy mások gondoskodjanak rólam. Arra jutottam, hogy ha valóban egy kiteljesedett életre vágyom, akkor bizony ki kell " dobnom" magam a világba és megcsinálni olyan dolgokat , amiktől félek, mert fejlődni csak így tudok. A kérdőjelek  csak ekkor tudnak elhalványulni. Közben megérkeztem a reptérre. A szorongásom azonban csak akkor kezdett enyhülni, amikor már túl voltam a csomag ellenőrzésen. A reptéri dohányzóban állva addigi rettegésem büszkeség váltotta fel. Apróságnak tűnhet, de nekem óriási dolog volt, hogy egyedül is eltudtam intézni a hazaúttal kapcsolatos teendőket. Ezek a kicsinységek segítenek felépíteni önmagam. El is döntöttem, hogy innentől sokkal több pénzt fogok költeni könyvekre és repülőjegyre, mert szerintem a sporton túl ez az a 2 dolog, ami leginkább formálja a jellemet. 

A szél ismerősen forró és sűrű levegőt söpört az arcomba, a háttérben pedig pálmafák ringatóztak, amikor felszálltam a gépre. Leveleik úgy ringatóztak mintha csak integetnének a messzire utazó ismerősüknek. Olyan szépek voltak, én pedig olyan elégedett, hogy életemben először eljutottam egy ilyen távoli helyre.  Akkor már tudtam, hogy megakarom osztani az élményeimet és azt is kigondoltam, hogy mi lesz a címe. Kezdetben csak az  első igazi nyaralásom napjairól akartam írni, de később rájöttem, hogy mindaz amit Babérszigetnek nevezek ettől sokkal többet jelent... Közben a gép felszállt én pedig elkezdtem hallgatni az egyik kedvenc könyvemet: Hamvas Bélától a Babér-ligetet...