" Ma még egyszer harcba szállok
  Megvívom az utolsó nagy csatát
  Ma élek, és meghalok
  Ma élek, és meghalok."

 Az októberi szezonzáró a trifecta felé vezető út utolsó állomása volt, ami egyben a legnehezebb és legküzdelmesebb,  verseny volt számomra 2016-ból. Ez volt eddig az egyetlen olyan spartanom, amire azért mentem el, mert tényleg ott akartam lenni. Ott akartam lenni, mert úgy éreztem ilyen közel a trifectához már nem állhatok meg, mert vágytam arra, hogy a célban összepacsizhassak a csapattársaimmal, mert vágytam a verseny utáni eufóriára, arra, hogy igazán éljek. A krynicai beast meghozta az önbizalmam és megerősített abban, hogy jó úton járok az edzéseket illetően. A felhozó versenyek is jól sikerültek, (augusztusban őrült futás ,szeptemberben pedig a nagyerdei terep félmaratonon értem célba) kétségem sem volt afelől, hogy tokajban is helyt tudok állni. Gondolatban már láttam magam előtt, ahogy lefényképezem a 3 érmet együtt és már azt is tudtam, hogy milyen idézettel fogok a közösségi oldalakon erről a jeles alkalomról megemlékezni.

A verseny előtti napokban a rituálé részként elmentem a gyógymasszőrömhöz beszalagozni a térdemet, megvettem a szükséges táplálék kiegészítőket és a versenyruhám, szóval minden szempontból készen álltam arra, hogy megmérkőzzek a (krynica után kissé lebecsült) Tokaji- heggyel. " Hiszen ez csak egy szuper, a szörny után meg sem fog kottyanni"- gondoltam magamban. Rosszul gondoltam...


A Kopasz-hegy igazi erődemonstrációt tartott nekem és megmutatta, hogy nem minden verseny kalandtúra, ahol élvezzük a tájat és jókat beszélgetünk a csapattársakkal az élet nagy dolgairól. Van egy másik oldal is, ahol küzdeni kell, ahol leszegett fejjel és fogat összeszorítva kell menni előre. Szinte rám parancsolt, hogy mutassam meg végre, hogy mit is tudok és ne csak lötyögjek, mint ahogy Visegrádon és Krynicán tettem. Ezt követelte tőlem, amikor a bokáig érő sárban kellett hegymenetben felmászni a TV toronyba, amikor az atlas carry szikláit cipeltem, amikor alámerültem a Tarcali bányató 2 fokos vizében, vagy amikor  nehéz homokzsákot cipeltetett fel  velem a palánkokkal nehezített sípályára. Nem adta meg azt a könnyítést sem, hogy küzdelmemben osztozhassak a csapattársaimmal, (a korábbi versenyektől eltérően ezúttal nem várogattuk meg egymást az akadályok után, mindenki a maga kis versenyét futotta), mert azt akarta, hogy ezúttal egyedül harcoljak és csak a magam erejére támaszkodjak. 

Bár fizikailag eleget tudtam tenni a 'Hegy követeléseinek, de fejben teljesen szétmorzsolódtam. Magányosnak és üresnek éreztem magam. Már csak távoli emlékek voltak a napsütötte krynicai hegyek, ahol olyan jól éreztem magam és ahol a verseny idejére teljesen  át tudtam magam adni a  pillanatnak. Itt csak sár volt  és sok idegen ember...  Minél hamarabb túl akartam lenni az egészen. Olyanná váltam, mint egy önző robot, aki csak megy előre és teljesen hidegen hagyja, hogy mi történik körülötte. Az a Pali, aki örömmel segített Visegrádon és Krynicán kérés nélkül  bármelyik versenyző társának ezúttal szívfájdalom nélkül tovább futott egy begörcsölt lábú versenytársa mellett, akinek adhatott volna magnéziumot, teljesen rezignált nyugalommal hallgatta végig egy férfi fájdalmas sikolyát, amikor leesett az egyik palánkról, és az sem érdekelte, hogy zsákcipelés közben egy tőle pár méterre lévő nő segítséget kér valakitől (talán pont tőle), mert teljesen elkészült az erejével.  

" Ma még egyszer harcba szállok, megvívom az utolsó nagy csatát. Ma élek és meghalok, ma élek és meghalok." Csak ez a mantra járt a fejemben. Ezt ismételtem magamnak, amikor a zsákot cipeltem a sáros sípályán, amikor sokadjára is elcsúsztam a lejtőn,  amikor a vállam már égetően fájt a kaviccsal megrakott vödör súlya alatt, vagy amikor reménytelenül távolinak tűnt még a hegy csúcsa.
Úgy éreztem, hogy ha másra nem is, de arra jó ez a hely, hogy megvezekelhessek a bűneimért. Itt végre kiegyenlíthetem a számlát Istennel.

A verseny utolsó méterein összepacsiztam egy gyerekkel, aki az anyukájával nézte a cél felé haladó versenyzőket. Ő bizonytalanul a kordonon belülre nyújtotta kezét és én már pont túlmentem rajta, amikor feleszméltem, ezért visszafordultam, hogy pacsizhasson velem. Számomra ez volt a vezekléssel és magányos küzdelemmel átitatott verseny legszebb pillanata, mert hosszú órák után először éreztem úgy, hogy én nem egy önző robot vagyok, aki csak megy és hidegen hagyja minden, ami körülötte történik, hanem egy versenyző,  aki talán azzal a pacsival egy szép élménnyel ajándékozott meg egy gyereket.  Nekem nagyon sokat jelentett! 

Bár élmények szempontjából nem a tokaji volt életem legjobb versenye, de a 'Hegy ismét jó tanáromnak bizonyult és bölcs tanácsokkal látott el a jövőre nézve: Tiszteld a távokat bármekkora legyen is az! Nincsenek "csak" sprintek, "csak" szuperek, "csak" 5 kilométerek... Távok vannak, amik különböző módon teszik próbára a képességeinket, de még a legkisebb is megadja a lehetőséget, hogy a legjobbunkat nyújtsuk rajta.  Egyedül is tudsz harcolni! Akkor vagy csak igazán erős, ha saját magadra kell támaszkodnod, mert arra készet, hogy kihozd magadból a legjobbat. De ne feledd a siker semmit sem ér, ha az örömben és küzdelemben nem tudsz kivel osztozni, jó az, ha vannak társaid!

 Másnap az érem bekerült méltó helyére. Ahogy nézegettem rájöttem, hogy az összes közül ez csillog a legfényesebben. A kollekció vele együtt teljes lett és én úgy éreztem, hogy a  nehéz évkezdet, összetört autó és elvesztett jogosítvány után végre alkottam valamit, amire büszke lehetek. Az út a trifectához valójában sokkal többről szólt annál, hogy összerakjunk a végén 3 érmet. Új barátokat, sikerélményeket, kalandokat, célokat, kihívásokat adott nekem és megmentett attól, hogy a balesetem után teljesen összetörjek Általa egy új oldalamat ismertem meg , s bár nem változtatta meg gyökeresen az életemet, de mutatott egy izgalmas és kihívásokkal teli új világot, ahol elhihetem, több is lehetek annál, mint amit eddig gondolni mertem.

"...Köszönjük Élet! áldomásaidat, ez jó mulatság, férfi munka volt! "