(Katának és Gergőnek ajánlva)
Időrendi sorrendben haladva ez a '16-os év második versenye volt, de élmény szempontjából az abszolút első, ezért írok először erről Nektek. Ahhoz, hogy megértsétek miért volt számomra olyan meghatározó ez a verseny utazzunk egy kicsit vissza az időbe egészen 2016 tavaszáig, amikor is egy a saját felelőtlenségemből bekövetkezett autóbaleset ketté törte minden addigi tervemet arra az évre vonatkozóan. Életem eddigi legnehezebb időszakát éltem át akkor és egyedül a sport és a versenyzés adott némi sikerélményt a gondokkal teli életemben.
Az áprilisi visegrádi sprint eufóriája már rég a múlté lett addigra és én azt gondoltam, hogy az elmúlt egy év TRX és Crossfitbe befektettem munkámra méltóképp feltettem a koronát a piros színű finisher érmemmel. Elég volt ennyi az extrém sportokból! "Talán még tokajba elmegyek majd, ha lesz kedvem.".Az életnek azonban egészen más tervei voltak...
Egy májusi crossfit után odajött hozzám egy csapattársam és kérdezte, hogy mit szólnék hozzá, ha elindulnánk a júliusi Beasten Krynican, mert tök jó móka lenne és ő úgy gondolja, hogy ennyi trx és cross edzés mellett nem jelentene túl nagy problémát nekem teljesíteni a távot. Akkor azt mondtam neki, hogy én még nem érzem magam olyan kondiban, hogy egy ilyen nehéz és hosszú pályán versenyezzek, ráadásul még csak egy sprinten voltam eddig, túl nagy lépés lenne a sprintről egyből a szörnynek neki ugranom... Gergő azonban kitartó volt (szerencsére) és addig-addig mondogatta, hogy de menjek, mert milyen szép ott a táj és milyen jó érzés lesz a fáradt lábainkat a pályát majd átszelő hűs patakban megpihentetni, hogy végül beadtam a derekam. Abban, hogy végül elutaztam a versenyre szintén nagy szerepe egy másik nagyon jó barátomnak, Katának. Akárhányszor találkoztunk mindig megígértette velem, hogy elmegyek Krynicára. Magam helyett is hitt bennem, elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy átélhessem életem egyik legmeghatározóbb hétvégéjét.
Szállást nem is foglaltam magamnak, még azt sem tudtam hogyan mennék ki egyáltalán Lengyelországba. Úgy voltam vele majd előállok valami kifogással, hogy sajnos végül miért nem tudok menni, eladom a nevezésem és minden rendben lesz. Az életnek azonban más tervei voltak...
Úgy alakult, hogy más crossfittes csapattársaim is beneveztek közben Krynicára. Ők előzetesen a szeptemberi revistei beastet nézték ki maguknak, de az időpont végül nem volt megfelelő, mert ütközött egy másik versenyükkel. Hirtelen lett kivel kiutaznom és szállásom is lett a segítségükkel, így bár továbbra is iszonyatosan féltem ettől a kihívástól eldöntöttem, hogy nem mondom vissza a nevezésem, szembenézek a szörnnyel és imádkozom, hogy ne essen semmi bajom a pályán...
A verseny előtt egy héttel már aludni sem tudtam, annyira ideges voltam. A pokolba kívántam az egészet, de már nem volt visszaút. Menni kellett, mert az élet valamiért ezt az utat szánta nekem...
Elérkezett a verseny napja. A verőfényes napsütésre csak a borús gondolataim vetettek árnyékot, de a csapattársakkal való beszélgetés, a fesztiválterületen gyülekező versenyzők látványa és az adrenalin pumpáló zene sokat segített abban, hogy némiképp megnyugodjak. Itt az idő! 9:45, elrajtolt a futamunk. Minden egyes megtett méter egyre inkább megnyugtatott és az első palánkos akadályok után tudtam, hogy nem lesz gond a térdemmel, bírni foglya a versenyt! A kötelen való meglepően könnyű felmászás után (visegrádon a feléig sem jutottam fel)pedig tudtam, hogy én ezt a versenyt meg tudom csinálni. Onnantól kezdve a verseny olyan volt, mint egy igazi kalandtúra. Élveztem a festői tájat, a meredek lejtőket és kaptatótak, a valóban hűs, lábfrissítő patakot, a sok magyar versenyzőt (800 indulóból 300 magyar volt), és életemben talán először hatalmas büszkeséget éreztem, hogy én is magyarnak születtem.
A pályán két versenyző nő különösen nagy hatással volt rám. Az egyikük Hajni, aki úgy teljesítette a távot, hogy a pálya harmadánál annyira megfájdult a térde, hogy csak bicegve tudott haladni,a másik pedig Viki, akit bár a rönkön egyensúlyozós feladatnál az egyik pályabíró végigkísért, hogy ne essen le (és szabályosnak is ítélte) , de Ő mégis megcsinálta a 30 burpeet, mert ez így sportszerű és nem azért jött, hogy csaljon. Mindkét esetben tátva maradt szám! Nekem aznap ők voltak a hőseim és nagyon hálás voltam az életnek, hogy szemtanúja lehettem példaképek születésének.
7 óra és 5 percig tartott ez a hihetetlen kaland. Az első külföldi versenyem, az első beast ,és talán a balesetem óta az első olyan alkalom, amikor igazán élőnek éreztem magam...
És hogy mit tudtam meg a célvonalnál?
Sokkal többet annál, mint hogy milyen hosszú volt a pálya, mekkora volt a szint és mennyi akadály volt. Megtudtam, hogy az igazán jó dolgok a félelmen túl várják az embert. Önfejlesztő könyvekben sokat olvastam arról, hogy "lépj ki a komfortzónádból", de gyakorlati tapasztalatom nem volt róla addig a versenyig, hogy ez hogyan is néz ki valójában. Megtudtam, hogy csak akkor fogom megtudni ki vagyok és mire vagyok képes igazán, ha olyan dolgokat is megteszek, amiket még soha. Ha a kifogásaimra és a félelmeimre hallgattam volna most egy életre szóló élménnyel lettem volna szegényebb. Megtudtam, hogy ha elköteleződsz egy cél mellett az élet elkezd támogatni a megvalósításában. Miután befizettem a nevezésem és azon gondolkodtam hogyan kellene visszamondani azt a többi csapattársam is benevezett krynicara és ők ajánlottak fel, hogy velük ki tudok utazni és szállást is intéznek nekem.
Krynica számomra a tavalyi év egyik legjobb versenye volt. Talán a sok új élmény, talán azért, mert megcsináltam egy olyan dolgot, amit előtte lehetetlennek gondoltam. Talán a kettő együtt. Ki tudja? Pedig én nem kerestem a kihívást. Sőt menekülni akartam előle. De az élet más utakat szánt nekem...
